A honi légvédelem földi telepítésű eszközei
A kitelepítés
A különleges műszaki zászlóaljak
A rendőrség szerepe a légoltalomban
Gondoskodás a bombázások károsultjairól
Kórházak légoltalma
Légi riasztási jelzések
Légoltalmi Jelvény
Légoltalom Magyarországon 1944 közepén
Légvédelmi riadó alatti magatartás
Mentés a romok alól
Óvóhelyek építése, típusai
Romeltakarítás
Zimándi Pius István 1944
Bevetések és bombázási célok
Az amerikai és brit bombákról
Az angolszász bombák adatai
A rombolóbombák
Budapest bombázása során alkalmazott amerikai rombolóbombák
Budapest bombázása során alkalmazott brit rombolóbombák
A repeszbombák
A gyújtóbombák
A világító- célmegjelölő bombák
A bombavetés módszerei és a bombázások menete
A légvédelem feladata
A légvédelem - szakkifejezéssel élve - oltalmazta a védelmére bízott objektumokat, településeket. Ebben a harctevékenységében az oltalmazás feladatai között a legfontosabb természetesen
- a támadó repülőgépek megsemmisítése
- az ellenség tevékenységének akadályozása
- illetve az ellenséges gépek eltérítése eredeti feladatuk végrehajtásától
Az első nappali, amerikai bombatámadást követő napon, 1944. április 4-én a német légierő főparancsnoksága Cuno Heribert Fütterer altábornagy budapesti német légügyi attasén keresztül saját irányítása alá helyezte a magyar légierőt és légvédelmi tüzérséget.
A honi légvédelem teljes rendszerével – vadászrepülők, légvédelmi tüzérség, rádiófelderítő alakulatok stb. – hadműveleti felső szinten német vezetés alá került, integrálódott a német légvédelmi rendszerbe.
A német légvédelmi- és légi irányítás regionális harcálláspontja Bécs közelében települt. Közvetlen kapcsolata volt a magyar légvédelem központi harcálláspontjával, a budapesti Szikla Központtal, amelynek a Kis-Gellért-hegy sziklái alá 25- 30 méter mélyen épített objektum volt a lelke. Ide futott be minden felderítési és hadműveleti információ és az irányítás is innen történt.
Mindez praktikusan azt jelentette, hogy a Magyarország légtér védelméért felelős honi légvédelem, az állandó telepítésű légvédelmi tüzérség és a honi vadászrepülő kötelékek összehangolt tevékenységet folytattak a légvédelemben, különös tekintettel a fővárosra. Az együttműködés kiterjedt az ország ellen támadó bombázó kötelékek távol felderítésére, a légvédelem riasztásának és a lakosság értesítésének rendszerére, valamint az összehangolt elhárító tevékenységre.
Az együttműködés – főleg az első időkben – korántsem volt zavartalan, főleg a vadász erők tevékenységének összehangolásában.
Radarok és lokátorok
Ami a földi telepítésű honi légvédelmi rendszereket illeti, elsőként a radar felderítést kell említeni. A hatékony légvédelem alapja, egyik sarokköve - az időbeni információk megszerzése a támadó légi kötelékekről - a felderítés.
A német lokátorok, a figyelő- és jelentőszolgálata hálózatának kiépítése az Adriai-tenger partján még 1943-ban megkezdődött, amikor bizonyossá vált, hogy déli irányból is légi támadások várhatók Németország és szövetségeseinek, valamint a megszállt balkáni országok irányába.
A németek szisztematikusan telepítették a lokátor-állomásokat a jelentősebb Adria parti városok közelében Trieszttől – Cattaro (mai nevén Kotor) partszakaszon, de Zágráb és Belgrád mellé is építettek radar állomásokat. A dalmát partokról a felderítő-lokátorok 250–280 kilométerre „láttak be” Olaszország szövetségesek által már elfoglalt területeire. Így már korai szakaszban detektálhatták a komolyabb légi kötelékek nagyságát és a támadás valószínű irányát. Az adatok folyamatosan érkeztek a Bécs közelében levő légvédelmi- és vadászirányító központba, innen rádión, géptávírón tájékoztatták, riasztották a légvédelmi alakulatokat.
A szükséges felderítési információkat a „Szikla”, vagyis a magyar légvédelmi és vadászirányítás is megkapta.
A magyarországi légi helyzet értékeléséhez az 1944-es stratégiai bombázások időszakában már az országban is jelentős hálózatot telepítettek. Pécs, Celldömölk, Pápa, Lovászpatona, Veszprém, Szered, Kecskemét közelében, továbbá a Fertő tó mellé is épültek radarállomások. Mind e mellett a Dunántúl feletti légi helyzetértékeléshez, illetve a támadó légi kötelékek helyzetéről adatokat szolgáltattak a Burgenlandban és az Alpok dél-keleti magaslataira telepített radarállomások is.
A német fejlesztésű Freya kereső lokátor felderítési távolsága 120-300 km, a Würzburg-Dora légvédelmi tűzvezető lokátor felderítési távolsága mintegy 30 km volt.
A német lokátorok korlátozott beszerzése mellett a újpesti Tungsram Rt. kutató laboratóriumában dr. Bay Zoltán vezetésével folytatott kísérletek eredményeként a német Freya alapján elkészült a magyar távolfelderítő lokátor is, amelyek előbb a Viktor, majd később a Sas nevet kapták. A magyar légvédelemnél 1944 tavaszán két „Sas” lokátorállomás üzemelt. Az egyiket Dabas melletti Sári, a másikat Dunapentele (későbbi nevén Dunaújváros) körzetében telepítették. Felderítési távolságuk elérte a 300 kilométert, sőt optimális esetben 500 kilométer távolságra is viszonylag pontosan mértek.
A jól működő német lokátor-rendszer révén lehetővé vált a támadások korai előrejelzése. Az Adrián való átrepüléstől kezdve nyomon tudták követni a szövetséges kötelékeket. A lakosság tájékoztatása és riasztása, időben történt., az embereknek maradt idejük (hozzávetőleg 20-30 perc) a bombázás megkezdése előtt felkészülni és óvóhelyre vonulni, így a személyi veszteségek jelentősen csökkentek.
A bombázó repülők felderítése mellett rendkívül fontos volt, hogy a légvédelmi tüzérség tüzét és a vadász erőket a célokra tudják vezetni. Ennek érdekében a német Dora tűzvezető lokátort és a Würzburg-Riese vadászirányító rendszereket telepítették. A magyar üzemeltetésű lokátorok már magyar néven kerültek rendszerbe. A Dora megfelelője a Borbála, A Riese megfelelője a Bagoly volt.
A három magyar kezelésben lévő Dora (Borbála) rendszert a budapesti légvédelmi tűzrendszerbe illeszkedő német forrásból beszerzett 8,8 cm-es űrméretű üteghez telepítették. Az ütegek a Horthy-ligeti repülőtér, a budai Andor utcai lőszerraktár és az újpesti temető közelébe települtek. Ezek a tűzvezető lokátorok a nem-, vagy csak korlátozottan látható légi célok pusztítására is alkalmassá tették az ütegeket, így az éjszakai légitámadásoknál is kiválóan alkalmazhatók voltak. Az ilyen ütegek ellen, amelyek létezéséről a szövetséges titkosszolgálatoknak már volt információjuk, a berendezés hullámhosszának megfelelő méretű dipól csíkokat (pontos méretre vágott fémszálak, fémfólia pamacsok tömege) szórtak le a célpont felett, amely megtöbbszörözte a műszer által érzékelt - többnyire valótlan - légi célokat. A bevetések tervezése során a dipól tartályok szükségességét illetve mennyiségét a kötelékek összeállítása során az határozta meg, hogy a célpont légterében számítani lehetett-e radarirányítású légvédelemre.
Szintén az éjszakai bombázók felderítésére és azok megvilágítására, no meg vakítására használták a nagy teljesítményű fényszórókat. A hatalmas fényerejű eszközök fénycsóvái segítségével több angol bombázó vesztét okozták az éjszakai légtérben. A légvédelem olasz eredetű 120 cm-es Galileo típusú és német Siemens 150 cm-es tükör átmérőjű fényszórókat alkalmazott. A fényszórók több mint egymilliárd candela fényerőt produkáltak, amelyben akár 11 000 méterig, kissé felhős időben 4000 méterig meg tudták világítani a repülőket.
A légvédelmi tüzérség lövegei
Budapest körzetében az amerikai és brit légi kötelékek viszonylag erős légvédelmi tűzzel szembesültek. Szinte minden amerikai és brit jelentés megerősíti, hogy a főváros feletti légtérben nem városnézés volt egy harcfeladat teljesítése. A bombázók bevetései gyakran érzékeny veszteségekkel jártak.
Az AAF hírszerzése minden bevetés előtt nagy figyelmet fordított a várható légvédelmi tüzérség felderítésére és pontosítására. A felderítők által készített légifényképek elárulták a kiépített tüzelőállások helyeit, a bevetésről visszaérkezett állomány padig igazolta, vagy aktualizálta ezek adatait. Minden bevetés után értékelték a légvédelmi tűz erősségét és pontosságát a célok térségében és a repülési útvonalon. Az értékelés során a repülő állománynak a tüzérségi tűz erejét (gyenge- közepes-erős), pontosságát (pontos - mérsékelt-pontatlan) és a lövegek űrméretét (könnyű-közepes-nehéz) kellett meghatározni a megadott szempontok szerint.
Az erős légvédelmi tűz gyakran zavarta, sőt időnként ellehetetlenítette a pontos bombavetést, gyakran előfordult, hogy a kötelékek pontatlanul oldották ki bombákat és a bomba szőnyegek „elcsúsztak”. Különösen igaz volt a pontatlan célzás a brit éjszakai támadásokra, amikor a szórás egész kerületekre is kiterjedt. Éjszaka ráadásul, ha egy légvédelmi fényszóró befogta a bombázót, ezt követően fénykévék sora tapadt a célra és adott találati lehetőséget a földi ütegeknek. A brit pilóták le is írták a jelentéseikben, hogy a fényszórók időnként elvakították őket, így a vizuális felderítés, a megfigyelés és a pontos célzás is lehetetlenné vált.
A támadások során nagyon sok repesztalálat szaggatta át a repülőgépek szárnyfelületét és a gép testét. A komolyabban sérült repülőgép tartani akarta a repülési magasságot, sebességet, nehogy leszakadva a köteléktől a magyar, illetve a német vadászok zsákmányává váljon, ezért megszabadult a bombaterhétől ahol éppen tudott. Az ilyen kikényszerített bombavetések is sok pusztítást okoztak.
A légvédelmi tűztől tartva a nappali és az éjszakai bombázásokat többnyire 2700–7400 méter közötti magasságból hajtották végre, amely már alapvetően megkérdőjelezte a pontos célzást.
A második világháború időszakában többször újjászervezett honi légvédelem Budapest oltalmazására létrehozta a légvédelmi tüzelőállások rendszerét a város különböző pontjain. A Budapesti Légvédelmi Tüzér parancsnokság 1943. végére
- Pest-Észak tüzelőállás-csoportban – 3 ütegállásba
- Buda-Észak tüzelőállás-csoportban – 5 ütegállásba
- Csepel tüzelőállás-csoportban – 4 ütegállásba
- Pest-Dél tüzelőállás-csoportban – 6 ütegállásba
- Buda-Dél tüzelőállás-csoportban – 4 ütegállásba
rendezte erőit. A katonai tanintézetek négy lövegével együtt összesen 74 légvédelmi ágyú állt készen a légitámadások elhárítására.
A németek számára legalább olyan fontos volt a budapesti repülőgépgyárak, az olajipari komplexumok a vasúti csomópontok- és hidak oltalmazása, mint a magyar haderőnek, így a bombázások előrehaladtával egyre több légvédelmi löveget adtak át a magyar légvédelemnek. 1944. április - október között legkevesebb 180 darab, különböző változatú német és 8,8 cm űrméretre átalakított, zsákmányolt szovjet eredetű, légvédelmi ágyút adtak át. A lövegek túlnyomó rész a Budapestet védő légvédelmi tűzrendszerbe került.
A lövegek fele a vontatható, a másik fele pedig beton alapra beépített változat volt. A főváros elleni stratégiai bombázások vége felé még rendszerbe került nyolc darab különösen nagy teljesítményű 1939M 10,5 cm-es űrméretű német légvédelmi ágyú is.
A szintén a németek által biztosított 56 darab 76,2 cm-es zsákmányolt szovjet légvédelmi ágyú átadása utáni alkalmazásáról nincsenek pontos információk, de feltételezhető, hogy jelentős részük a főváros és a környező települések oltalmazásában kaptak szerepet.
A főváros légterének védelmében a magyar gyártású 1936M légvédelmi gépágyúk is alapvető szerepet kaptak. A budapesti tűzrendszerben közel 100 db. (hadrend szerint 25 gépágyús üteg) ilyen löveg vett részt a védelemben. Ezeket az eszközöket a kiemelten védett objektumok, repülőterek, pályaudvarok, hidak oltalmazásában vetették be. A korabeli fotók tanúsága szerint voltak olyanok, amelyeket állandóra telepítettek (Pl: A Lánchíd, Margit híd, valamint a vasúti hidak tartó pilléreinek tetején is volt egy-egy gépágyú tüzelőállás), de sokszor a mobilitásukat kihasználva a kialakult légvédelmi helyzetnek megfelelően mozgatták őket.
Az 1944. április – szeptember közötti angolszász stratégiai bombázások alatt a légvédelem folyamatosan változott, mind mennyiségben, mind minőségben, illetve nyilván veszteségeik is voltak. Összességében folyamatosan emelkedett a légvédelmi lövegek harcértéke és így az oltalmazás lehetősége is megnőtt.
Budapest légvédelmi oltalmazásában 1944 őszén már hozzávetőleg 150-160 korszerű ágyú és közel 100 gépágyú vehetett rész magyar kezelő állománnyal ehhez csatlakozhatott néhány német légvédelmi üteg, amelyek a főváros előterében foglaltak tüzelőállást.
A légvédelmi ágyúk mindegyike elérte a bombázó gépek átlagos 5-6000 méteres magasságát, sőt akár 9-10 000 méterre is képes volt tüzet vezetni, a gépágyúk 3000 méter magasságig tudtak hatékonyan lőni a repülőgépekre, de lőtávolságon belüli magasságba ereszkedő gépekre halálos fenyegetést jelentettek.
A honi légvédelem által alkalmazott légvédelmi lövegek (1944. szeptemberi állapot szerint.)
A földi telepítésű eszközök hatékonysága
A fővárosban és körzetében települt légvédelmi ütegek tevékenységéről pontos adatok nem állnak rendelkezésre, így hatékonyságuk mértékét is csak megbecsülni lehet. A légvédelmi ágyúk és gépágyúk lelövéseiről katonai források részben rendelkezésre állnak, illetve némely esetben sajtóközleményekből lehet kihámozni a releváns adatokat. Ugyanakkor ezek a jelentések sokszor túlzónak bizonyultak, illetve az egész aznapi tevékenységről szóltak, így számos esetben csak a légi hadművelet egész országra kiterjedő veszteségei állnak rendelkezésre, mind angolszász, mind pedig magyar részről.
A főváros légterében súlyos találatot kapott repülők közül számos bombázógép még valahogy el tudott evickélni akár nagyobb távolságra is. Több ilyen repülőgép a Balaton, vagy dél-Magyarország térségében zuhant le, vagy hajtott végre kényszerleszállást. Ezeknek a budapesti lelövését utóbb nem lehet igazolni.
A légvédelmi ágyúk, más kifejezéssel élve a „csöves tüzérség” lőszer felhasználása a háborúban folyamatosan nőtt. Főleg a nagy sebességű bombázó- és vadászgépek megjelenésével jelentősen csökkent a korábban igen sikeres magyar találmány a Gamma-Juhász légvédelmi lőelemképző berendezések hatékonysága és így természetesen a találatok valószínűsége.
Amíg a háború elején kb. 3500 lövésre volt szükség egy bombázó lelövéséhez, addig 1944-re a négymotoros bombázók megjelenése után már 8- 10 000 kilőtt lövedék kellett egy bombázó megsemmisítéséhez. Természetesen ezek a számok nem az egy találat eléréséhez szükséges löszerfelhasználást tükrözik, hiszen egy nagy szárnyfelületű bombázó repesztalálatok tucatjaival is képes volt kivergődni a tűzzónából, akár sérülten is visszatérni a bázisára.
Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy a kilőtt lövedéknek nem feltétlenül kellett közvetlenül eltalálnia a célt, elég volt, ha az időzített gyújtója a gép közelében robbantotta a repeszgránátot és így annak repeszei komoly sérülést okozhattak a gépben.
A légvédelmi tüzérség lelövéseinek tényét tanúkkal kellett igazolni és felterjeszteni elbírálásra kijelölt szakbizottsághoz. Egy önálló lelövés két pontot ért az alakulatnak, ekkor lehetett a csőre felfesteni a jellegzetes jelző gyűrűt. Amennyiben a lelövésben két alegység is érintett volt, egy-egy pontot kaptak.
Jó példa erre az 1944. július 2-ai eset, amelynél a Budapestet támadó egyik amerikai kötelék B-24 Liberátorának egyik motorját egy ágyús üteg telibe találta. A gép kénytelen volt alacsonyabbra ereszkedni, ahol már egy gépágyús üteg tüze is elérte és sorozataival gyakorlatilag kivégezte. Az amerikai bombázó végül is a Kelenföldi pályaudvar közelében zuhant le. Ebben az esetben mind az ágyús, mind a gépágyús ütegnek is egy-egy pontot ítéltek oda.
Egyes források és a kimutatások szerint 1944-ben Magyarország légterében a magyar földi telepítésű légvédelem számára 76 angolszász bombázó- és vadászgép lelövését igazolták.
Ennek tudatában ki lehet jelenteni, hogy a Budapest légterét oltalmazó légvédelmi tűzrendszer hatékonyan küzdött a fővárost támadó légi kötelékek ellen, annak ellenére, hogy számszerűségét tekintve egy nagyságrenddel alatta maradt a Bécset, vagy a román Ploiesti olajmezőit oltalmazó ezer légvédelmi löveget is meghaladó tűzrendszerekkel szemben.
A légitámadások során feltételezett lelövéseket az idővonalon lehet megtekinteni.
