[image-slider-1]

Összegzés az 1944. évi angolszász bombázások anyagi és emberi áldozatairól

Ahhoz, hogy az amerikai és brit légierő által folytatott bombázások pusztítását mérlegre tehessük, elősorban azt kell vizsgálnunk, hogy elérték-e azon hadászati, gazdasági és politikai eredményeket, amelyeket az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság vezetése 1943 végétől Németország és szövetségeseivel szemben a légitámadások céljaként határozott meg. E célkitűzések Magyarország – és annak fővárosa – esetében az alábbiak szerint foglalhatók össze:

1. Szétzúzni és megbénítani az ország vasúti közlekedését, annak csomópontjait;

2. megsemmisíteni a magyar reptereket, a repülőgép- és kőolajipart;

3. közvetlen célként megtörni az ország lakosságának morális tartását, helyzetbe hozni az ellenállást, egyben rákényszeríteni a kormányzatot a háborúból való kiválásra, a németekkel való szembefordulásra.

A fenti célokat a bombázások okozta tartós károkozásokkal összevetve erősen megkérdőjelezhető az angolszász légi hadműveletek teljes eredményessége. A jelentős károk és emberveszteség ellenére nem sikerült ugyanis végzetes csapást mérni sem magyar hadiiparra, sem a vasúti infrastruktúrára. A szövetségesek javát szolgáló politikai hasznok sem azonosíthatók, sőt egyenesen kontraproduktív politikai tendenciát mutattak.
‍

A vizsgált időszak halotti anyakönyvi adatainak összesítésével megállapítható, hogy mintegy 2900-3000 fő veszítette életét közvetlenül az angolszász bombatevékenység következtében a fővárosban és környékén.

Az „első” nap, 1944. április 3-ai légitámadás okozta a legnagyobb humán veszteséget Budapesten: 1073-an haltak meg és 526-an sebesültek meg összesen a nappali és az éjszakai bombázás során. Az angolszász légitámadások összes áldozatának egyharmada ekkor vesztette életét. E nap egyúttal rámutatott a légoltalmi rendszer esetleges mulasztásaira, hiányosságaira, például a légoltalmi kitelepítések szükségességére is, amelyből a légoltalmi szervek gyorsan le is vonták a megfelelő következtetéseket. Ekkor és később is gyakran elcsúsztak a bombasorozatok, aminek rossz látási viszonyok (az első ledobott bombák által keltett füst), és az aktív légvédelem volt a fő oka, a nyilvánvalóan hiányzó helyismeret mellett. Többször került sor ún. „kényszer-bombavetésre”, amikor a gépek „vaktában” céltalanul és gyorsan megszabadultak bombáiktól, tekintet nélkül az okozott civil pusztításra. 

Április 3-án például a célként megjelölt Ferencvárosi rendezőpályaudvarhoz közeli fekvésű Szent László Kórház (és annak óvóhelyének) bombatalálata mintegy kétszáz fő életét – orvosokét, ápolókét és ápoltakét egyaránt – követelte. Figyelemre méltó, hogy a sajtó először és utoljára közölte az áldozatok pontos számát és számolt be egyéni tragédiákról, például Zilahy Irén színésznőnek a kortársakban megdöbbenést keltő haláláról. A sajtónak ekkor és később is lett volna alkalma a következmények drámai bemutatására, de – valószínűleg a társadalom lélekerejének megóvása érdekében – inkább a mentés, az összefogás és fegyelmezettségre, légvédelmi szabálykövetésre való ösztönzés került a középpontba. 

Bár volumenében a legnagyobb, az áldozatok számát nézve a második legsúlyosabb volt a július 2-i bombázás: 459 halottat és 111 sebesültet követelt. Több sorozat jelentősen célt tévesztett és különösen nagy pusztítást végzett a VI. kerületben az Andrássy út környéki lakóházakban, a nyári napsütésben korzózó és a Városligetben rekedt emberek és a környező zuglói házak között. Szinte nem volt olyan kerület, ahonnan nem jelentettek káreseményt, Budapest-szerte aznap mintegy 370 ház omlott össze. Pótolhatatlan kulturális veszteségek is keletkeztek, hiszen találatot kapott több múzeum és műemlék, a Hősök tere szoborcsoportja és a Vajdahunyad vár is.

‍

Szintén kiemelkedő számú polgári áldozatokkal járt még június 14. és 27., amely napokon 169 illetve 198 ember maradt a romok alatt. Június 14-én folytatódott a Fantó olajfinomító és a Ferencvárosi rendező pályaudvar támadása, ami számos IX. kerületi üzem lebombázását is magával vonta, 83 polgári áldozattal. A Soroksári út környékét sokadjára bombázták, túlzás nélkül állítható, hogy szeptemberre e szakaszon kő kövön nem maradt. A csepeli Weiss Manfréd és olajipari célpontokra mért légicsapás pedig 63 ember életét követelte, de csaknem ennyien pusztultak el aznap Zuglóban is.
‍

Június 27-én a rákosi és a józsefvárosi pályaudvarok kiemelt célpontok voltak, így nem meglepő, hogy a VIII. és XIV. kerületekhez köthető e nap áldozatainak fele, és további 28 haláleset történt Mátyásföldön a ferihegyi repülőtérnek szánt bombák miatt. 

A területi eloszlást vizsgálva kijelenthető, hogy az áldozatok száma összességében Pestszenterzsébeten, Csepelen, valamint a IX. és a XIV. kerületben volt a legmagasabb, ami korrelál a célként meghatározott objektumok földrajzi elhelyezkedésével, számolva a bombaszőnyegek elcsúszásával is. Egy-egy rossz időben és helyen kioldott bombasorozat lényegesen több életet követelt egy pestszenterzsébeti vagy csepeli munkás lakónegyedben, mint amikor ugyanaz a bombamennyiség célzottan a Weiss Manfréd üzemek megerősített óvóhelyei fölött vagy a pályaudvarok kiürített vágányain ért földet. 

Itt említendő meg, hogy többszáz céget ért veszteségről készült kárjelentés, amelyeknek csak töredéke sorolható a direkt célpontnak tekinthető hadi- és olajipari vállalatokhoz, amelynek oka – a polgári áldozatokhoz hasonlóan – a célpontokat elvétő bombázás volt. Így olyan kis- és középvállalkozások is tömegesen károsultak, amelyeknek ugyan nem volt közvetlen köze a haditermeléshez, de a célpont objektumok közelében rendelkeztek telephellyel. A VIII., IX., XIII. és a XIV. kerületi kisebb vállalkozások különösen ki voltak téve a bombázásoknak. 

Általánosságban elmondható, hogy a légoltalmi szervek jól teljesítettek, a tűzoltók, a katonai mentőerők, a munkaszolgálatos századok és a légoltalom többnyire gyorsan, hatékonyan dolgozott. Ez nem csak a sebesültek gyors ellátása, hanem a tűzek megfékezésében is nagyon jelentős teljesítmény volt, annak ellenére, hogy néhány ipari létesítmény kiégését – így a Fantót – nem tudták megakadályozni. Hogy egy-egy földig összeomlott épület „kiásása” milyen nehézségeket okozhatott, jól példázza, hogy a június 26-án összeomlott József utca 30. számú lakóház utolsó halottját július 18-án anyakönyvezték. 

Tekintettel arra, hogy az anyakönyvek tartalmazták az áldozatok életkorát, foglalkozását és vallását is, az áldozatok társadalmi státuszáról is keletkezhetnek benyomásaink, s családi tragédiák sora bontakozik ki szemünk előtt. Azokban az esetekben mikor a bombázások nappal a lakónegyedekre hullottak, az otthon tartózkodó nyugdíjasok és – a fronton vagy a gyárban lévő apa nélküli – családok pusztultak el legnagyobb számban. Tömegesen haltak szörnyet fiatal anyák csecsemőikkel, vagy akár két-három kisgyermekükkel egyszerre. 

Feltűnő, de a leginkább érintett kerületek és helyszínek alapján nem meglepő, hogy az egyszerű iparosok, munkások és családtagjaik felülreprezentáltak az elhunytak között. A politikai és gazdasági elit, az értelmiség és az állami tisztviselői réteg szinte egyáltalán nem jelenik meg a légitámadások áldozatai között. Utóbbiaknál kivételt képeznek a MÁV alkalmazottak és a rendőrök, de altiszti állománytól lefelé, akiket szolgálati helyükön ért a halál. 

A budapesti zsidóság, akikre nézve az angolszász légitámadásokkal párhuzamosan újabb és újabb jogkorlátozó intézkedések jelentek meg, osztozott a bombázások okozta szenvedésekben, miközben lakásaikat zömében éppen bombakárosultaknak utalták ki. Ahogy a főváros ostroma során a szovjet aknák sem kímélték a pesti gettó területét, úgy az amerikai támadások is szedtek zsidó áldozatokat. A július 2-i bombázás után egy zuglói ház több mint száz izraelita vallású amerikai állampolgárt temetett maga alá, miután az internáltak épületét földig rombolta egy amerikai akna hatású bomba. 

Kállay Miklós korábbi miniszterelnök az angolszász bombázások politikai hatásáról adott helyzetértékelése szerint „a gyárak után a munkásnegyedek, a lakótelepek kerültek sorra, nem pedig az óváros, sem a luxusnegyedek.  Későn, sajnos nagyon későn jöttek rá, hogy a kibombázott tömegek sehol nem lázadnak fel a hatalom ellen, sőt így vannak csak igazán kiszolgáltatva a hatalomnak, a hatóságoknak, valamiféle rendszernek, Hitlernek. A bombázás sehol nem erősítette meg az ellenállást, nem rövidítette meg a háborút. Megállapítható, hogy a bombázások nemhogy gyengítették volna, hanem inkább erősítették a nyilasok befolyását. A bombázásoknak nagy részük volta a zsidóság elleni kilengésekben is.”

A szövetségesek bombázásai bár rendkívül súlyos helyzetet teremtettek, de a hadiipar egyetlen jelentős ágazatában sem voltak képesek teljesen megakadályozni a termelést. Bár az 1943-as hadiipari csúcsévhez képest 1944 tavaszán és nyarán a fokozatos visszaesés volt tapasztalható, ennek viszont csak az egyik, de nem kizárólagos oka volt a bombázás. 

A bombázások hatásait széttelepítés, föld alá helyezés, gyors műszaki javítási készségek stb. – bizonyos mértékig sikerült csökkenteni, de sokkal jelentősebben esett latba augusztustól a román átállás és a szovjet előrenyomulás miatt fellépő nyersanyaghiány, az ellátóláncok megszakadása. 

A bombázás önmagában ahhoz sem volt elegendő, hogy a lakosság többsége cselekvően szembeforduljon a háborúval. Az ország erkölcsi ellenálló képességét legalábbis nem a bombázások törték meg, sőt, az első hónapokban – áprilistól júliusig – inkább haragot, ellenérzést és ellenállást váltottak ki a szövetségesekkel szemben. Fordulat ugyancsak az ország hadszíntérré válásával következett be, augusztus-szeptember után fokozatosan.

Összegezve tehát, az a cél, hogy az országot a szövetségesek „kibombázzák a háborúból”, nem valósult meg.