Légoltalom
A kitelepítés
A különleges műszaki zászlóaljak
A rendőrség szerepe a légoltalomban
Gondoskodás a bombázások károsultjairól
Kórházak légoltalma
Légi riasztási jelzések
Légoltalmi Jelvény
Légoltalom Magyarországon 1944 közepén
Légvédelmi riadó alatti magatartás
Mentés a romok alól
Óvóhelyek építése, típusai
Romeltakarítás
Zimándi Pius István 1944
Bevetések és bombázási célok
Az amerikai és brit bombákról
Az angolszász bombák adatai
A rombolóbombák
Budapest bombázása során alkalmazott amerikai rombolóbombák
Budapest bombázása során alkalmazott brit rombolóbombák
A repeszbombák
A gyújtóbombák
A világító- célmegjelölő bombák
A bombavetés módszerei és a bombázások menete
A kitelepítés
1944. április 3-án és a 3-áról 4-ére virradó éjszaka történt budapesti bombázások után április 4-én a légoltalmi kiürítési kormánybiztos közleményt adott ki Budapest és környékének kiürítésével kapcsolatban.
A légitámadások elleni védekezésként Budapest székesfőváros, Budafok, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest megyei városok, valamint Albertfalva és Csepel községek lakossága egy részének az ország más területén való elhelyezése vált szükségessé.
Az elszállítást városrészenkénti beosztással a legrövidebb időn belül tervezték. Április 5-én a kiürítési kormánybiztos felhívta a figyelmet, hogy a főváros kiürítése önkéntes alapon történik, kényszerkiürítésről csak meghatározott esetekben lehet szó. A helységek elhagyása szempontjából a lakosságot két csoportra osztották:
- a közhivatalok és más közintézetek, valamint hadiüzemek alkalmazottai,
- az előző kötelékbe nem tartozó egyéb lakosság.
Az 1. pont alatt megjelöltek elköltöztetésével kapcsolatos kérdéseket hivataluk, illetőleg a hadiüzemi alkalmazottakét az iparügyi miniszter szabályozta.
A 2. pont alá tartozó lakosság elköltözése önkéntes jelentkezés alapján történt. Kényszer útján való elköltöztetést a kormány csak a hajléktalanokká váltakkal szemben alkalmazott. Aki a fent felsorolt helységek lakosai közül bejelentette, hogy a légitámadások miatt lakóhelyét el akarja hagyni, annak az ország más helyiségébe való elköltözését tették lehetővé.
Nem költözhettek el azok, akiknek a foglalkozása közérdek volt, így a közlekedési vállalatok személyzete, a hadiüzemekben dolgozók, a tűzoltók, mentők, a pénzintézeti dolgozók, orvosok, gyógyszerészek, szülésznők, a temetkezési vállalatok dolgozói, élelmiszer-kereskedők, hentesek, a kisiparosok többsége, valamint a légoltalmi szervezetekbe beosztottak.
Budapest főváros minden kerülete, továbbá felsorolt megyei városok és községek mindegyike számára a légoltalmi kiürítési kormánybiztos külön- külön az ország egy-egy részét jelölte ki un. „fölvevőterületként”. Ez alapján mindenki csak a lakása szerint kijelölt fölvevő területre költözhetett és lakásutalványt kapott. Akinek vidéken saját háza (öröklakása) volt, abba föl és lemenő ágbeli rokonaival (szülők, nagyszülők, gyerekek, unokák stb.) és az azokkal közös háztartásban élőkkel együtt kiköltözhetett és már április 5-étől helyet kaptak a szerelvényeken.
A kiürítési vonatok indulását külön falragaszokon a légoltalmi kiürítési kormánybiztos tette közzé. A tömegszállítás megkezdése április 7-től külön tájékoztatók szerint történt meg.
A vasúti szállítás személykocsik hiánya miatt főleg fedett teherkocsikban történt. A szerelvényekben lévő személykocsikat betegek, terhes anyák, 5 éven aluli gyermekekkel utazó anyák és aggok vehették igénybe. A kiürítés során eltávozók 150 kg poggyászt vihettek magukkal. A poggyászokat vasúti mérlegelés és külön feladás nélkül lehetett vinni. Javasolt volt az útipoggyász összeállításánál az iratok, értéktárgyak, fehérneműk, főzőedények és a háztartásban lévő élelmiszerkészletek elcsomagolása.
A lakosság szigorú ütemterv szerint a fővárosi pályaudvarokon (Déli, Nyugati, Keleti, Kelenföldi, Kőbánya-felső, Bp. Soroksári út) létesített berakodási helyekről induló szerelvényeken hagyta el a fővárost és környékét.
Április 7–8–9–10–11-én Budapest IX. kerület, XIII. kerület, Csepel, Pestszenterzsébet, Kispest, Budafok, Albertfalva, Pestszentlőrinc, Újpest és Rákospalota lakói távozhattak. 12-étől a főváros további kerületeinek, illetve a már említett városok, községek lakóit szállították el. A kitelepítés nagy ütemére jellemző, hogy 13-án 36, 14-én 18, 15-én 21, 16-án ismét 18 szerelvény állt a távozni kívánók rendelkezésére. A kitelepültek számát a vonatok nagy számából mintegy 200–300 000 főre lehet következtetni, amely az akkori fővárosi lakosság 25-30%-a volt.
Valószínűleg a veszélyeztetett területek (Bp. IX., X., XIII. kerületek, Csepel, Pestszenterzsébet, Újpest stb.) lakosságának nagy része elhagyta lakhelyét, mert a későbbi támadások során e helyeken már lényegesen kisebb volt a lakosság vesztesége.
A légitámadások hatásának csökkentésére, akiket nem kötött hivatásuk itteni munkahelyükhöz, valamint a Budapesthez kötötteknek pedig legalább a gyermekeiket minél nagyobb számban igyekeztek vidékre költöztetni. Azonban a Budapestről elköltözők telepedési helyüket nem választhatták meg, hanem a kijelölt felvevő területekre költözhettek.
Kerületenként kijelölt felvevő területek:
I. kerület részére: Veszprém vármegyéből a Pápai járás, valamint Pápa megyei város.
II. kerület részére: Sopron vármegyéből a Csepregi, Csornai és Kapuvári járás.
III. kerület részére: Zala vármegyéből a Keszthelyi, Pacsai, Sümegi és Zalaszentgróti járás.
IV. kerület részére: Tolna vármegyéből a Dunaföldvári járás.
V. kerület részére: Tolna vármegyéből a Völgységi és Központi járás, valamint Szekszárd megyei város.
VI. kerület részére: Bács-Bodrog vármegyéből az Óbecse-Zentai járás, Magyarkanizsa és Zenta megyei városok.
VII. kerület részére: Bács-Bodrog vármegyéből a Topolyai és Kulai járás.
VIII. kerület részére: Bács-Bodrog vármegyéből a Bácsalmási, Bajai, Jánoshalmi, Zombori járás és Zombor thj. város.
IX. kerület részére: Tolna vármegyéből a Tamási és Simontornyai járás.
X. kerület részére: Heves vármegyéből a Hatvani járásból Hasznos, Tar, Maconka, Nagybátony községek, Pétervásári, Gyöngyösi és Egri járás.
XI. kerület részére: Somogy vármegyéből a Lengyeltóti és Marcali járás.
XII. kerület részére: Vas vármegyéből a Celldömölki és Sárvári járás.
XIII. kerület részére: Nyitra-Pozsony vármegyéből: az Érsekújvári, Vágsellyei járás és Érsekújvár megyei város.
XIV. kerület részére: Heves vármegyéből a Hevesi, Tiszafüredi járásnak a Tiszától nyugatra eső része. Borsod vármegyéből a Mezőkövesdi járás.
Albertfalva és Budafok részére: Baranya vármegyéből a Hegyháti járás.
Csepel részére: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből a Dunavecsei járásnak a 60 km-be nem tartozó része, valamint Kalocsa megyei város.
Pestszenterzsébet részére: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből Alberti község, továbbá a Kiskörösi és Kiskunfélegyházi járás, valamint Kiskunfélegyháza megyei város.
Kispest részére: Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből: a Jászsági alsó, a Jászsági felső járás és Jászberény megyei város.
Pestszentlőrinc részére: Baranya vármegyéből a Pécsváradi és Mohácsi járás, valamint Mohács megyei város.
Rákospalota részére: Bars és hont vármegyéből az Ipolysági és Lévai járás, valamint Léva megyei város.
Újpest részére: Abaúj-Torna vármegyéből: A Tornai járás, Gömör-Kishont vármegyéből a Feledi, Rozsnyói, Tornaljai járás, valamint Rozsnyó és Rimaszombat megyei város.
A különleges műszaki zászlóaljak
A különleges műszaki zászlóaljak, mint katonai szervezetek egységes parancsnokság alatt álltak. Elöljárójuk a „Különleges műszaki csoport parancsnok" volt. A zászlóaljak tagozódása azonos volt a honvédség tagozódásával:
- század
- szakasz
- raj
Bevetés szempontjából a gyorsaság alapvető követelmény volt, így a zászlóaljak gépesített alakulatok voltak. Különleges műszaki zászlóaljak feladatai közé tartozott a kárelhárítás, károk terjedésének megakadályozása, mentési munkálatok a romok alól, a mentési munkálatokat hátráltató akadályok elhárítása. A különleges műszaki zászlóaljak tehát harcoló alakulatok, hivatásos tisztek parancsnoksága alatt álltak, legénységük sorkatonaság volt.
Nem lehet egybevenni a romeltakarító alakulatokkal, amelyek munkásszázadok és amelyeknek feladata akkor kezdődött el, ha a különleges műszaki zászlóaljak feladataikat már befejezték. A romeltakarítók feladata egyértelmű volt - a romok eltakarítása.
A különleges műszaki alegységek
A különleges műszaki zászlóaljak alkalmazása pontosan meghatározott módon történt. Egy-egy század állandóan menetkész állapotban volt oly módon, hogy a parancs vétele után 5 perccel el tudjanak indulni. Egy-egy század riadókészültségben volt, nekik a parancs vétele után 30 perccel kellett elindulni. A zászlóaljak harmadik századai az ún. pihenő századok voltak, azonban a riasztás után két órával ők is menetkészek voltak. A parancsnok a zászlóaljakkal rádióval, távbeszélővel, motorkerékpáros hírvivőkkel tartotta a kapcsolatot.
Bombatámadás esetén a felderítő tiszti járőr a felderítés végrehajtása után a századparancsnokot tájékoztatta és a felderítés eredményét a különleges műszaki parancsnoknak jelentette. A századparancsnok a felderítés alapján dolgozta ki a mentési tervét, amely tartalmazta:
- Az egyes kárhelyekhez szükséges erők megállapítása
- A leküzdéshez szükséges erők meghatározott helyekre való irányítása(tűzoltórészlegek. műszaki mentőrészlegek).
- Vízvételi helyek kijelölése
- Műszaki tartalékképzés
- Összeköttetés létesítése az egyes leküzdő erők között (motorkerékpáros, vagy távbeszélő útján).
- Harcálláspontjának meghatározása.
- Segélyhely kijelölése.
A különleges műszaki zászlóaljak felszerelése:
A tűzoltófelszerelés a legmodernebb, gépkocsiba beépített 2500 liter/perces, 1500 liter/perces, valamint gépkocsi által vontatható 800 liter/perces fecskendőkből, létragépkocsikból és tömlőszállító- gépkocsikból állt. Ezek a gépek azonosak voltak a budapesti tűzoltóság felszerelésével.
A műszaki mentő felszerelés és gépi felszerelés között megtalálhatóak voltak az alábbi eszközök:
Légsűrítő, bontókalapács (kőfúró), földfúró, lángvágó, benzin-elektromos láncfűrész, világítóberendezések, oxigénlégzőkészülék, robbantó-felszerelés, 60 tonnás csörlő és kézi szerszámok.
Statisztika a különleges műszaki zászlóaljak 1944 április 3-1944 július 2. közötti, 90 nap alatt elvégzett munkájáról:
- 58 alkalommal voltak bevetésen 28 Budapesten, 20 Pest környékén, vidéken 10 alkalommal
- Mentési munkákat végeztek rombolásnál 42, tűznél 12 esetben, robbantási feladatot hajtottak végre 10 kárhelyen
- Összesen 2708 főt vetettek be
- 35129 munkaórát dolgoztak
A rendőrség szerepe a légoltalomban
A magyar királyi Rendőrség légoltalommal kapcsolatos feladatait két csoportba osztották.
- Az első csoportba tartoztak azok a feladatok, amelyek a rendőrségre hivatásából kifolyólag hárultak.
Ilyenek voltak:
A légitámadások okozta károk jelentése, a kárterületek elzárása, pánik, zavargások megakadályozása, továbbá a légoltalmi rendszabályok betartásának ellenőrzése, a rend fenntartása a nyilvános óvóhelyeken.
- A második csoportba tartoztak az újszerű, különleges feladatok, amelyeket a honvédelmi törvény és az annak alapján kiadott rendeletek utaltak a rendőrség hatáskörébe, illetve bíztak bizonyos rendőrhatóságok vezetőire, mint légoltalmi parancsnokokra.
Ilyenek voltak:
A légoltalmi vonatkozású kihágások üldözése, a rendőrséghez tartozó épületek légoltalmának ügye, végül a légoltalmi parancsnoki teendők ellátása a kapitányságok vezetői, illetve a budapesti főkapitány részéről a rendőrség működési területén. A légoltalmi parancsnok, nemcsak a hatósági légoltalom rendfenntartó segédszolgálatosai, az úgynevezett segédrendőrök felett rendelkezett, hanem a légoltalmi figyelőjelentő, elsötétítő- és riasztószolgálatnak, a kárelhárító és mentőszolgálatnak a feladatait is irányította.
Normál napokon és légvédelmi készültségben:
A hatósági légoltalmat békében a város, illetve a község első tisztviselője, mint légoltalmi vezető, a légoltalmi parancsnok közreműködésével készítette elő és szervezte meg, de légvédelmi készültség elrendelésétől kezdve minden intézkedési jog a légoltalmi parancsnok - Budapesten a rendőrfőkapitány - kezében volt.
A légoltalmi parancsnok utasításai alapján a rendőrség ellenőrizte a légoltalmi rendszabályok betartását, ügyelt az elsötétítésre, felügyelte, hogy a riadó jel után az utcák kiürüljenek. biztosította a forgalmat és őrizte a kiürítés miatt elhagyott házakat.
Légitámadás esetén a rendőrségnek az alábbi hatósági légoltalmi feladatokat írták elő:
- a légitámadás által okozott károk figyelése,
- a kárjelentések gyűjtése, ellenőrzése, kiválasztása és továbbítása
- bombatámadásban súlyosan megrongálódott épület körülzárása
- az utcai forgalom leállítása, illetve átirányítása
- a légoltalmi szakszolgálatosok, katonai alakulatok útvonalának biztosítására.
- a tömegrémület (a pánik) elfojtása!
- a fel nem robbant bombák őrzése, amíg a szakember meg nem érkezett
- a lakosság kilakoltatása a bombák által megrongált házból
- a légnyomás által felszakított kirakatok őrzése
- az ellenséges repülőgépekről szórt röpcédulák összegyűjtése
- elsőként a rendőr vette fel a harcot az ellenséges ejtőernyősökkel
- a rend fenntartása a nyilvános όνόhelyeken és a légoltalmi építményeknél
- légitámadás esetén ők hagyták el utoljára az utcát, és ők jelentek meg legelőször
A hivatásos rendőrök mellett segédrendőröket is kiképeztek, akik az őrszemhelyek megerősítésére, megfigyelésre, jelentéstételre, záróvonal (kordon) szolgálatra, karhatalmi és küldönc szolgálatra voltak vezényelve.
Gondoskodás a bombázások károsultjairól
Az 1944. április 3-ai bombázások után a kormány rendeletet adott ki a légitámadás károsultjainak gyorssegélyezéséről és kártalanításáról. Az 1943. évben kiadott 1200 M. E. számú rendelet szabályozta a légitámadás következtében bekövetkezett dologi károk megállapítását, illetőleg azok megtérítését, továbbá a légitámadásból származó tartós munkaképtelenség, illetőleg halál vagy eltűnés esetére a járadék megállapítása körüli eljárást.
A kormány az 1460/1944. M. E. számú rendeletében a kárt szenvedett lakosság gyors megsegítésére több fontos rendelkezést tett, hogy egyszerűsített eljárással a legszükségesebb adatok megállapításával a segélyeket minél hamarabb ki tudják fizetni.
A rendelet szerint gyorssegély járt mindazoknak, akik a légitámadással kapcsolatban személyi veszteséget (halál, sebesülés stb.), vagy ingóságaikban veszteséget szenvedtek. A légitámadási gyorssegély a károsultat mind a személyi, mind a dologi veszteség esetén külön-külön megillette, amelynek személyi összege családfenntartó esetén 200 pengő, családtagok esetén 50 pengő volt. Házi ápolás esetén az ápolási időre 30 pengőt fizettek személyenként hetente.
A dologi károk esetén a kártalanítási összeg legmagasabb összege 15 000 pengő, kisiparos és kisbirtokos eszközeinek sérülése esetén. A Magánlakások esetében lakóhelységenként 1000, összesen azonban 4000 pengő, vagy a valószínűsített kárösszeg állt rendelkezésre. A kárigényeket a községi előljáróságnál, városban a polgármesternél, Budapesten a kerületi elöljárónál lehetett kérni.
Kórházak légoltalma
A kórházak légitámadások elleni megóvása volt az egyik legnehezebb légoltalmi feladat. A háború előtti években épített sokemeletes, korszerű tömbkórházaknál legtöbb helyen figyelembe vették ezt a fontos szempontot, de azoknál a régebben épült, nagylétszámú intézeteknél, amelyeknél az egyes osztályok önálló épületekben nyertek elhelyezést, nem lehetett megoldani a fekvőbetegek óvóhelyre való leszállítását, az ápolószemélyzet elégtelensége és a rendelkezésre álló rövid idő miatt.
Általában ezek a régi épületek alagsoros megoldásúak voltak, így az óvóhelyre számba jöhető helyiségek légtere a járdaszint fölé emelkedett, így ritkán sikerült kifogástalanul kialakítani az óvóhelyet. A legnagyobb gondot azonban a műtők kialakítása jelentette, ahol a légiriadó alatt is zavartalanul lehetett műteni.
Budapest kórházai légoltalmának kiegészítésére a Budapest Székesfőváros polgármestere a honvédelmi miniszter utasítására megépítette a Lovas úti bombabiztos légoltalmi kórházat.
1939-ben a székesfőváros az Úri utca alatti barlangok egy részét vasbeton szerkezetekkel kiépítette és a Lovas út felől alagút építése útján hozzáférhetővé tette. A Lovas úti kiépített óvóhely lehetőséget adott arra, hogy kialakítsanak egy 60 ágyas sebészeti osztályt műtővel, kezelőhelyiséggel és a kórház működését biztosító gépüzemmel. 1941 januárjában a polgármester rendelte el az óvóhely kórházzá való kiépítését.
A kórháznak három, összesen 60 ágyat befogadó nagy kórterme, a szükséges mosdókkal, WC-kel és zuhanyozókkal, korszerű műtője sterilizátorral, több, kezelésre alkalmas helyisége volt. Röntgen-szoba, ápolói szobák, orvosi szoba, felvételi helyiség, teakonyha, mosogató helyiség biztosították a betegek orvosi kezelésének zavartalan lebonyolítását és ellátását.
A barlangok levegője erősen nedves volt, nem megfelelő kórháznak, ezért klímaszabályozó berendezést létesítettek. Az Elektromos Művek hálózatában előfordulható szakadás esetére az áramszolgáltatás biztosítására a szükségkórházban saját áramfejlesztő telep létesült. A fűtőberendezés szellőzéssel kapcsolt légfűtő berendezés volt, melynek meleg szükségletét villamos áram és a Diesel-motorok un. hulladék melege szolgáltatta. A szabadból való légbeszívás két különböző helyen történt. Az intézet vízellátására a városi vízvezeték hálózathoz két csatlakozás készült. A melegvizet nyomásos rendszerű villamos forróvíztárolók szolgáltatták. A forróvíztárolók összes szolgáltatása naponként kb. 3000 liter 85°-os melegvíz volt. A szennyvíz elvezetését csatornába kapcsolták be.
1944. február 20-án nyílt meg a Székesfőváros Sebészeti Szükségkórháza, mely a Szent János Kórház felügyelete alá került.
Az 1944 májusi angolszász légitámadások után kezdték el használni. Feladata az általános sürgősségi ellátás volt, így ekkor még főleg a légitámadásokban sérülteket fogadta. A kórház műszakilag és orvostechnikailag nagyon korszerűnek számított.
Légi riasztási jelzések
A várható légitámadásról a lakosság figyelmeztetését és tájékoztatását a műsorszóró rádiók sugározták, illetve azt szirénák, szükség riasztóeszközök jelzéseivel oldották meg.
Magyarországon 1939. augusztus 23-tól két jelzés volt érvényben: a „Légvédelmi riadó!", illetve a „Légi- veszély elmúlt!".
1944 márciusától új riasztási rendszert vezettek be.
Az új riasztási rendszer szerint, ha az ellenséges repülőgépek 150 km-re megközelítették az országhatárt, a Budapest I. műsorszóró rádióállomás bejelentette: „Műsorunkat bizonytalan időre megszakítjuk.” Ezzel egyrészt a további légoltalmi adások részére szabaddá tette a rádiócsatornát, másrészt megnehezítette a támadó gépek tájékozódását. A szirénákat és a szükségriasztó-eszközöket a légvédelmi és légoltalmi rendszer útján működtették.
A „légi veszély” bejelentése akkor következett, ha az ellenséges repülőgépek valamely riasztó körzet határát 200 kilométerre megközelítették.
Valamennyi jelzést – közvetlen bekapcsolódással – a Kis-gellérthegyi Sziklaközpontban települt Országos Légvédelmi Központ rendelte el.
A rádióban a következő szöveget mondták be: „Légiveszély! Légiveszély”, majd közölték a riasztási körzetet, pl. „Pécs–Kanizsa–Zala” „Pécs–Kanizsa–Zala”. „Légiveszély”. Szirénán félperces, egyhangú búgó hang jelezte a veszélyt. E jelre a munkát tovább kellett folytatni, és tilos volt az óvóhelyre levonulni. A légoltalom vezetői, szervei azonban már ekkor elfoglalták a légoltalmi központokat és felkészültek a légiriadóra, illetve a légitámadásra.
Amikor a kötelék 15 perc távolságra ért, elrendelték a „Légvédelmi riadó!-t". A háromszor félperces üvöltő szirénahangra (fél perces szünetekkel) a kijelölt felderítő és őrszemélyzetet kivéve mindenkinek óvóhelyre kellett vonulnia. A támadást követően adták a „Légiriadó elmúlt!" jelzést, szirénával kétszer félperces egyenletes búgó hanggal. Amikor a kötelék végleg elhagyta a légteret, a „Légiveszély elmúlt!" jelzést sugározta a rádió.
A másik jelzés volt a „zavarórepülés”, ha három repülőgépnél kevesebb közelítette meg a körzetet. Erről csak rádión tájékoztatták a lakosságot. Sziréna jele nem volt, a hadi fontosságú munkát nem lehetett félbeszakítani, de a lakosság, ha akart, levonulhatott az óvóhelyekre. E légoltalmi jelzés bevezetését az indokolta, hogy gyakorivá vált a légi tevékenység az ország felett.
Légoltalmi Jelvény
A Légoltalmi Jelvényt 1944. május 19-én alapította a honvédelmi miniszter. A jelvényt feddhetetlen előéletű katonai és polgári egyének kaphatták meg, nemre és korra való tekintet nélkül.
A rendeletben pontosították, hogy kik érdemesek a jelvény viselésére:
„A légoltalom szervezése, fejlesztése és népszerűsítése érdekében önként, vagy hivatásból folyóan legalább egy éven át eredményes és hasznos tevékenységet kifejtők, valamint egy éven át kifogástalan légoltalmi szolgálatot teljesítők, úgyszintén azok részére, akik légitámadás alatt, vagy után mentési munkálatokban, tűzoltásban, sérültek ellátásában, fel nem robbant bombák, aknák stb. közömbösítésében legalább egy alkalommal önfeláldozóan és hathatósan közreműködtek.
A légoltalmi jelvény eloxált alumíniumból készített 60 milliméter átmérőjű, görbített szárú, bevágott élű kereszt alapjára helyezett, légitámadást szimbolizáló rajzú pajzs, amely jobbról tölgy, balról olajággal volt övezve. A pajzson egy szárnyait széttáró sas pihen, felette szalagdíszen „LÉGOLTALOMÉRT" felírással.
A légoltalmi jelvényt a honvédelmi miniszter adományozta.
Adományozásra javaslatot tehettek:
- A városok és községek légoltalmi vezetői és parancsnokai,
- Hadtest (kerületi) légoltalmi parancsnokok,
- A Légoltalmi Liga Országos Elnöksége, területi felügyelői, budapesti főkörzetvezetői,
- Az Országos Tűzrendészeti Felügyelő és
- Az Országos Légoltalmi Parancsnok.
A jelvény adományozásáról és viselésének jogosultságáról a m. kir. Honvédelmi Minisztérium „Igazolvány"-t adott ki. Az igazolvány az ellátott, ill. viselésre jogosult nevén és személyi adatain kívül az adományozó miniszteri rendelet számát és keltét is tartalmazta, hátlapján pedig a viselésre vonatkozó előírásokat tüntették fel.
A légoltalmi jelvényt a nők és férfiak egyenruhán, valamint ünnepélyes alkalmakkor a polgári ruha jobb mellének közepén, magán alkalmakkor kisebbített alakban (en miniature) férfiak a polgári ruha baloldali gomblyukában, nők a bal mell felett is viselhették.
1944. augusztus 20-án Szent István napján adták át a légoltalom hőseinek a Légoltalmi Jelvényt a fővárosban, de egyidőben számos városban és községben. A fővárosban a Vérmezőn Csatay Lajos vezérezredes honvédelmi miniszter adta át a Légoltalmi Jelvényeket.
Légoltalom Magyarországon 1944 közepén
A főváros lakói 1944. április 3-a előtti hetekben gyakran hallották a légiriadó szirénáit, azonban támadás nem történt. 1944. április 3-án délelőtt a fővárost és peremvárosait teljesen váratlanul érte a szövetségesek első pusztító erejű stratégiai légitámadása. Sokan nem használták az óvóhelyeket, az utcán érte őket a bombázás. Az első tapasztalatok után azonban mindenki fegyelmezetten követte az utasításokat és végrehajtotta a korábban elsajátított légoltalommal kapcsolatos feladatokat.
Az 1930-as években egyre sürgetőbb lett egy esetleges a légi támadás hatásainak mérséklése. A korabeli elemzők egyöntetűen elfogadták, hogy ebben a tevékenységben a főszerep a honvédségé, de a védelembe be kell vonni a polgári lakosságot is. Abban egyöntetű volt az álláspont, hogy a légvédelem katonai és polgári oldala különbözik egymástól, hiszen a katonai aktív tevékenységet foglal magába, addig a polgári védekező passzív elemeket tartalmaz.
A megvalósító szervezetet, és tevékenységi rendszert, amely az ország szükséges passzív védelmi lehetőségeit előkészítette és a légi támadások erkölcsi és anyagi javakat fenyegető káros hatásait csökkentette légoltalomnak nevezték.
A légvédelem azoknak az intézkedéseknek, rendszabályoknak, szervezeteknek és fegyverrendszereknek (technikai rendszereknek) összessége, amelyek biztosítják az állami vezetés, az ország lakossága, gazdasága és infrastruktúrája, valamint fegyveres erői védelmét az ország légterébe behatoló légi támadóeszközök csapásaival szemben.
A légvédelem fogalomkörébe tartoznak azok az intézkedések és rendszabályok, melyek a csapatok és objektumok légi csapásokkal szembeni védelmét szolgálják, valamint azok a rendszabályok, amelyek a lakosság védelme érdekében kerülnek bevezetésre.
- Az aktív légvédelem elsősorban a honi légvédelem felderítő lokátor-és tüzércsapatai és vadászrepülő erői harctevékenységével valósul meg.
- A légvédelem passzív része a légoltalomra (polgári légvédelemre) hárul.
A légoltalom
A légoltalomról a legmagasabb jogszabály, törvény rendelkezett, amelynek betartását szigorúan megkövetelték.
A légoltalmat Magyarországon az 1935. XII. törvénycikk (légvédelmi törvény) és a végrehajtására kiadott Légoltalmi Utasítás (17175/ eln.15.-1936.sz. HM-körrendelet) alapján szervezték meg, melyet újra szabályoztak az 1939-es honvédelmi törvénnyel. A légoltalom három részre tagolódott:
- Hatósági (közterületi),
- Üzemi,
- Önvédelmi.
A hatósági légoltalom megelőző (helyi figyelő és jelző, riasztó, elsötétítő, kárfigyelő), kárelhárító és mentő (tűz-, gázvédelmi, egészségügyi, helyreállító, romeltakarító) szolgálatból és segédszolgálatból (rendőr, hír., irodai stb.) állt.
Az üzemi légoltalom hasonlóan épült fel.
Az önvédelmit a Légoltalmi Liga szervezte. A Liga aktivistái igyekeztek meggyőzni a személyeket, hogy a légoltalom, csak az egész lakosság támogatásával, aktív közreműködésével működhet, ezért a lakóházak, épületek, épülettömbök önvédelmét a lakosok közreműködésére számítva szervezték meg.
A Légoltalmi Liga
Magyarországon 1937-ben megalakult a Légoltalmi Liga, ami a légitámadások elleni védekezés polgári egyéni légoltalmát vagy önvédelmét ellátó társszervezet volt. Feladata a társadalom széleskörű̋ kiképzése, a légvédelem és a légoltalom fontosságának hangsúlyozása, az állandó éberség fenntartása és a légoltalom iránti áldozatkészség fokozása. Közreműködött a polgári légoltalom kiépítésében, a házak tűzoltó-, elsősegély-, műszaki- és gázvédelmi szolgálat megszervezésében.
A Légoltalmi Liga adta ki a RIADÓ! szakfolyóiratot, a Légoltalmi Közlemények melléklettel, melyekben megismertették az olvasókat a különféle óvóhelyek létesítésének a lehetőségeivel is.
A fővárosi központú Légoltalmi Liga fővédnöke Horthy Miklós kormányzó, elnöke József főherceg tábornagy, alelnöke dr. Fábry Dániel ezredes országos légvédelmi parancsnok, igazgatója Petróczy István nyugállományú repülő ezredes, főtitkára Teasdale Ottó tűzoltó másod főparancsnok voltak.
Az országos szervezet budapesti főcsoportra, illetve 7 (később 9) ligakerületre tagozódott, amelyek a honvéd vegyesdandár parancsnokságok székhelyén és területén működtek. A Liga minden csoportja önálló volt.
1935. XII. törvénycikk (légvédelmi törvény)
- a magyar állampolgárok nemre való tekintet nélkül 14-60 éves korig légoltalmi szolgálatra, 70 éves korig honvédelmi munkára voltak kötelezhetőek
- Az országot 7 honi (1938-tól 8, 1940-től 9) légvédelmi és légoltalmi kerületre osztották. Minden honi légvédelmi kerületben egységesen a honi légvédelmi parancsnok irányította a légvédelem rendszerét és a légoltalom megszervezését. Budapesten a főpolgármester, a városokban a polgármester, a vármegyéknél az alispán, a járásoknál a főszolgabíró irányította.
- A védekezés érdekében a lakosság mozgása korlátozható volt
- A honvédelmi miniszter határozta meg, hogy mely településeket és milyen vagyontárgyakat kellett légvédelmi eszközökkel ellátni.
A honvédelmi miniszter 17.176 ein. 15-1936 számú rendelete
A törvényi felhatalmazás alapján született rendelet az 1935. évi XII. törvénycikk 1, 2, 3.§-ához tartozó előírások végrehajtását szabályozta.
A rendelet előírásai a törvény 1.§-ához:
A légi támadás elleni védekezésre igénybevehető polgári személyeket két csoportba kellett sorolni.
a., A cselekvő védelmet ellátó légvédelmi osztagot kiegészítők csoportja:
A csoportot alkotó személyeket elsősorban a had vagy katonaviseltek köréből válogatta ki a katonai hatóság, a műszaki végzettségűek alkalmasságuk esetén is ebbe a csoportba kerültek. Behívásukról, kiképzésükről, kiképzés alatti ellátásukról a katonai hatóság gondoskodott. A légvédelmi kiképzésüket úgy szervezték, hogy az a polgári foglalkozásuk gyakorlását ne zavarja, behívásuk rövid időt vett igénybe. A kiképzés - egyes gyakorlatokat kivéve - a lakóhelyen történt.
b., A légoltalmi segélyosztagba soroltak csoportja:
Őket segéd és házirendőri, segéd és hází tűzoltói, egészségügyi, felderítő, műszaki segéd és helyreállítói, valamint eltakarító, helyi figyelő, összekötő és jelentő, a légoltalmi vezetőségeknél kisegítő, légvédelmi híradó szolgálatra stb., alkalmazták. Kiválasztásuk a légoltalmi szerv feladata volt. A kiválasztás és igénybevétel szempontjai:
- A nőket egészségügyi, légvédelmi híradó (távbeszélő és riadó) szolgálatra, légoltalmi irodai munkára, házi légoltalmi szolgálatra, szükség esetén eltakarító munkára lehetett igénybe venni.
- 18 év alattiak közül a cserkész, vagy leventekiképzésben részesülteket kellett elsősorban alkalmazni.
- Lehetőleg mindenki lakóhelyén teljesített légvédelmi szolgálatot. Kivételt képeztek azok, akik az egész településre, kerületre kiterjedő feladat végrehajtására voltak kijelölve.
- A kijelölésnél a polgári hivatást, nőknél a család iránti kötelezettségeket figyelembe kellett venni.
- A kiképzést rövid idő alatt a polgári munkakörrel járó kötelezettségek akadályozása nélkül kellett megoldani.
- Az oktatói feladatra kijelöltek hosszabb kiképzést kaptak, de az a polgári foglalkozásuk gyakorlását nem zavarhatta.
A csoportokba sorolásnál fő szempont a rátermettség, de az önként jelentkezés sem volt kizárt. A 60 év felettiek önként vállalhattak feladatot. A katonai szolgálatra kötelezettek nem voltak besorolhatók egyik csoportba sem.
Az épületeket a honvédelmi fontosságuk, veszélyeztetettségük és a rendeltetésük alapján három csoportba sorolták, melyekre különböző légoltalmi műszaki szabályok vonatkoztak.
I. Légoltalmi csoport: hadviselés szempontjából fontos létesítmények, vagyontárgyak, valamint azok a középületek, hatóságok, hivatalok, közérdekű intézmények elhelyezésére szolgáló építmények, ipari- és bányatelepek, amelyek légoltalmát a honvédelmi miniszter felügyelete alá helyeztek. A csoportba sorolt létesítmények légoltalmi terveit 1941-től a HM VI. csoportfőnöksége felügyelte és hagyta jóvá.
II. Légoltalmi csoport: azok a létesítmények és vagyontárgyak, amelyeknek légoltalma a közérdek szempontjából volt fontos. Ezt a besorolást a törvényhatóság első tisztviselője rendelte el. A csoportba a soroltak légoltalmát a település légoltalmának szakmai vezetése ellenőrizte.
III. Légvédelmi csoport: minden olyan létesítmény és vagyontárgy, ami nem tartozott az I. és II. csoportba. A csoport légoltalma önvédelmi alapon szerveződött és a Légoltalmi Liga ellenőrizte.
Légvédelmi riadó alatti magatartás
Magyar Távirati Iroda jelentése 1944. július 28-áról, amely taglalta a légvédelmi riadó alatti protokollt
A riasztási szirénajel elhangzása után a lehető legrövidebb idő alatt az óvóhelyre kell igyekezni. Ezen van a hangsúly. Éjjel tehát gyorsan öltözködjünk. Az óvóhelyre vonulás előtt olyan dolgokkal ne foglalkozzunk, amiket már a riadó előtt végre kellett volna hajtanunk, pl. az óvóhelycsomag tartalmának összekapkodása, vízvétel a kádba, stb; A lakásban vagy egyéb tartózkodási helyiségben a levonulás előtt a következő legszükségesebb tennivalókat kell ellátni. Az ablakok kinyitásakor éjjel ügyelni kell az elsötétítési rendszabályokra, ha az ablakredőny elsötétítésre is szolgál, ne felejtsük el lámpaoltás után a redőnyt felhúzni. A szobák ajtóit is célszerű kinyitni, mert a légnyomás hatásával szemben ezáltal a lakásberendezést is nagymértékben mentesíthetjük. A légnyomás ugyanis a levegőnek tovaterjedő sűrűsödése és ritkulása. Tehát minél kevesebb felület van ennek útjában, a lakáson belül, a nyomás különbségek annál könnyebben tudnak káros rombolás nélkül kiegyenlítődni. A nyitott ablak mellől toljuk el a kárpitozott bútort és az általában gyúlékony holmit. Ha többen vagyunk a családban, célszerű előre beosztani ezeket a tennivalókat. Ezeket a feladatokat a fontosság fordított sorrendjében természetesen el lehet, sőt el kell hagyni. Ha elvégzésükre már nincs elegendő idő. Épp oly helytelen dolog akkor levonulni az óvóhelyre, mikor már robbannak a bombák, mint a riasztási jelet megelőzően előre fogyasztani az óvóhely levegőjét.
A lakás külső ajtaját különösen a bérházakban, nem célszerű bezárni, úgy, hogy a tűzoltók a lakásba ne tudjanak bejutni. Vagy hagyjuk bent a kulcsot a zárban, vagy adjuk át az őrség parancsnokának megfelelő jelzéssel ellátva, hogy az óvóhelyre való levonulás után kijelölt tűzoltók bármely lakásba könnyen behatolhassanak. Ellenkező esetben szerszámokkal kell az ajtót feltörni, ami a káron kívül időveszteséget is jelent.
Az óvóhelyre torlódások elkerülésével, nyugodtan és áruló lámpafény jele nélkül menjünk le. Házon belüli óvóhely esetében a kézilámpák használatára nincs is szükség, mert az óvóhelyet megközelítő útvonalon beleértve a lépcsőházat is, belső irányfényeknek kell lenniük. Udvari óvóhelyek megközelítésénél is tilos a kézi lámpa használata, hiszen azt még zavaró repüléskor sem szabad használni. Udvari és szabadba nyíló lakóházi óvóhelyekbe való belépésnél a fénykiszűrődés meggátlására nagy gondot, kell fordítani.
A lejárati útvonalon és az előtérben lévő és ki nem küszöbölhető akadályokat meg kell jelölni. Alacsony, bolthajtás vagy csővezeték előtt legalább 40-50 centiméterrel helyezzünk el lelógó rongydarabot, amely fejünkbe ütközve figyelmeztet, hogy akadály következik. Ez a megoldás a gyakorlatban nagyon jól bevált.
Amikor már mindenki az óvóhelyen van, az őrségparancsnok a különböző szolgálatokra a jelenlévőkből kijelöli az alkalmas személyeket. Meggyőződik arról, hogy az összes padlásfeljárók zárai ki vannak nyitva, vagy legalább is a kulcsok az óvóhelyen vannak-e. Az óvóhelyre levonult idegeneket a ház légoltalmi rendjére feltűnés nélkül kioktatja. Az óvóhely szükséges felszerelési eszközeit a parancsnok ismét ellenőrizze és tétessen mindent a helyére, minden felesleges mozgás nélkül történjék.
Tartózkodjunk egy helyen, csöndesen beszélgessünk. Ha betegünk van, vagy gyengébb idegzetű lakótársunk kellemetlen hangulatot idéz elő, különítsük el őket a köteles tapintatossággal. Az óvóhely ajtóit és vészkijáratait esetleg kis szellőzőnyílásait résre nyitva mindaddig nyitva hagyhatjuk, amíg az első lövések, robbanások hangja nem hallatszik, hogy az óvóhely levegőjét addig is frissítsük. A támadás alatt azonban minden ajtót, ablakot zárjunk be gondosan mert a gázbiztosan lezárt óvóhelyen nagyobb biztonságban vagyunk a légnyomás, a por és füst ellen is. Az ajtókat és az ablakokat csak a támadás hullám szüneteiben nyissuk ki ismét.
Akinek van gázálarca az vigye magával az óvóhelyre, mert az esetleges tűzoltásnál is jó hasznát veheti. Zsebkendő is legyen kéznél, hogy az óvóhelyre esetleg betóduló külső vakolatpor ellen az orrunk és szánk elé tartásával védekezhessünk. A meghűlés ellen a megfelelő öltözködés megválasztásával a láb alá helyezett lábráccsal gyékénnyel stb. védekezhetünk. Ne üljünk felmelegedett állapotban hűvös, nedves falak mellé. A megfázás legtöbbször észrevétlen. A falnak támaszkodni pedig tilos, mert anélkül, hogy egy közeli bomba becsapódás hatására az óvóhely állékonyságában komolyan szenvedne, a fal rezgés rezgésszerű rázkódtatása, vagy esetleg elmozdulása következtében a falnak támaszkodó könnyebben vagy súlyosabban megsérülhet. Agyrázkódás, kartörés stb.
Ugyancsak sérülési veszélyt jelent az óvóhelyen vagy annak előterében még esetleg meglévő üvegablak. Nem elég kinyitni az üvegablakot az óvóhelyen, hanem azt azonnal le kell szereltetni és tömör falemezes gázbiztosan záródó faajtóval vagy ablakkal kell kicserélni. További biztonsági intézkedés a parancsnok részéről, hogy ellenőrizze a vízvezetéki "T-alakú" elzáró' kulcs jelenlétét. Tudjuk, hogy a ház vízvezetéki főelzáró csapját a riadókor nem szabad előre elzárni, mert a tűzoltásnál a vízre nagy szükség lehet. Azt azonban lehetőleg mindenkinek tudnia kell, hogy hol van a főelzáró vízvezetéki csap. A támadás első perceiben kieshet a villamos világítás ezért kell, hogy kéznél legyen villamos zseblámpa és egy-két gyertya. Ezeket a villanyáram kimaradásakor haladéktalanul meg kell gyújtani, hogy felesleges és káros mozgolódás, esetleg ok nélküli ijedtség be ne következzék. Petróleum lámpát használni szigorúan tilos. Amíg ugyanis egy gyertya egy ember addig egy petróleumlámpa égése 12-15 ember oxigénfogyasztásának felel meg.
Az óvóhely levegőjének megromlását meg kell akadályozni. A szükség árnyékszéket tőzeg nélkül nem szabad használni. Ha az óvóhelyen vízöntéses árnyekszék van, akkor is kell lennie az óvóhelyen tőzeges ürszéknek. A tőzeg kötelező beszerzési határideje már régen lejárt.
Az óvóhely levegőjének állapotára tehát minden eszközzel vigyáznunk kell, hogy az esetleg bekövetkező bejárati eltorlaszolódáskor legyen még órákig használható levegőnk. Ez az oka annak, hogy még a bőséges levegőjű óvóhelyen sem szabad dohányozni. A támadási hullám szüneteiben a tűzoltóknak körül kell nézniük. Ha az óvóhely melletti udvari vagy utcai részen gyújtóbomba becsapódások észlelhetők, akkor a padlásra, esetleg a lakásokba is esett nagy valószínűséggel esett gyújtóbomba. A padlástér és a lakások gyors áttekintése egyrészt a tűz eredményes leküzdése, másrészt a következő támadási hullám bekövetkezése miatt nagyon fontos.
Az óvóhelyi szerszámkészletnek mindig a legfontosabb vészátjáró közelében kell lennie. Ha több vészátjáró van, az óvóhelyen célszerű több szerszámot az óvóhelyen tartani. Legalább falbontó vasat és csákányt helyezzünk a többi vészátjáró mellé.
Ha az óvóhely feletti épületrészek az óvóhely födémére omlanak az óvóhelyet nem kell okvetlenül azonnal elhagyni. A vészátjárók kibontását azonban haladéktalanul meg kell kezdeni. Ilyen esetben van jelentősége annak, hogy a szomszédos ház pincéje felől is megkezdjék a vészátjáró túlsó hártyafalának kibontását. Erre vonatkozólag a szomszédok előzetes kölcsönös megállapodása nagyon hasznos.
Ha mindezen biztonsági intézkedéseket eleinte némi önfegyelemmel, majd később már a megszokás erejével mintegy önkéntelenül folyamatba tesszük, és végrehajtják, nem fog elmaradni az a jó megnyugtató érzésünk, hogy ami tőlünk tellett, azt megtettük, a többi már nem a mi dolgunk a támadás ideje alatt.
Mentés a romok alól
A műszaki mentőcsapatok 1944. április 3-a után Budapesten is átestek a tűzkeresztségen. Júniusban a gyakorlati tapasztalatok alapján Preszly Béla székesfővárosi tűzoltó alparancsnok a Légoltalmi Közleményekben részletes összefoglalást írt a romok alóli mentés gyakorlatáról, amelyben a mentés sorrendjét is felállította.
1. Romismeret
A helyszínre kiérkező műszaki mentőcsapatok első feladata volt a rombadőlt ház felmérése, mekkora a kár, beszakadt-e a pince.
2. Élők felkutatása
Először a nagy tömegeket, az óvóhelyen tartózkodókat kellett kiszabadítani. Az óvóhelyek pontos helyét és környezetét Budapesten a körzet parancsnokságokon, a tűzoltóság műszaki mentő szakaszainál és a háztömbparancsnokoknál lévő háztömbrajzok mutatták meg. Egy háztömbön belül a vész átjárókon át valamennyi pince összeköthető volt. Ha tehát csak egyetlen egy épület pincelejárója a háztömbön megközelíthető és használható volt, a ház-tömb valamennyi pincéjéből és óvóhelyéből a pincelejárón keresztül el lehetett távozni. A vészátjáró a gyakorlatban jól bevált és nagyon gyakran használt mentési út volt. Ez tette lehetővé, hogy közvetlenül a bomba becsapódása után, még a légitámadás alatt, a háztömbparancsnokok a veszélyeztetett óvóhelyen lévőket a szomszéd épület veszélytelen óvóhelyére áttereljék. Az óvóhelyről a mentés a szabadon maradt kijáratokon keresztül történt meg a riadó lefújása után.
A nehezebb mentéseket a beomlott óvóhelyekről vagy a törmelékkel elzárt területekről hajtották végre.
A tapasztalatok alapján élő embert aránylag hamar ki lehetett menteni, mert ők általában féltérben, elzárt térben vagy sérült térben voltak, amit vészátjárón, faláttörés útján, vagy a törmelékek áttörése árán céltudatos mentéssel aránylag könnyen és gyorsan meg lehetett közelíteni.
A halottak ezzel szemben általában rétegződéssel kitöltött térben voltak, ahonnan a mentés többnyire csak a törmelékkúp elhordása után volt megoldható. A rommal eltemetett emberekkel az érintkezést beszéd vagy kopogtatás útján mielőbb fel kellett venni, de gondosan ügyelve arra, hogy jó helyen történik a kopogtatás. A kopogtatást nemcsak a mentés első óráiban kellett elvégezni, hiszen előfordulhatott, hogy a korábban eszméletüket vesztett emberek magukhoz tértek.
Az óvóhelyek felkutatása és feltárása után, ha még hiányzott valaki, vagy pedig ha a hiányzók számát nem lehetett pontosan megállapítani (pl. vendéglő, vagy ügyletet lebonyolító iroda, hivatal stb. volt az épületben) a romban lévő valamennyi félteret, sérült teret fel kellett kutatni.
A romok felülről történő eltakarítása rendkívül lassú és nehéz munka volt, óránként kb. 15 cm-t tudtak előre haladni. A mentéseknél azonban a szakmai oldal mellett szükséges volt az emberi oldallal is foglalkozni. Javasolt volt a kíváncsiskodó tömeget a helyszíntől távol tartani, a tömeg részéről egy-egy elkapott mondat, rosszul értelmezett szó tömeghangulatot teremthetett. A kiszabadított emberekkel törődni kellett, meleg ital, esetleg étel, ruha biztosításával.
Kiemelten fontos volt a bombatölcsérek átkutatása, ahol sok halott és élő embert is lehetett találni.
3. A halottak felkutatása
Mindaddig amíg a romok alatt valószínűleg élő ember volt található, a mentési munkákat folyamatosan végezni kellett, azonban munka akkor sem maradhatott félbe, ha a romok alatt már csak halott lehetett. A halottak felkutatása és kiásása fontos feladat volt, hiszen a tapasztalatok alapján a veszteséget szenvedett ember nem nyugodott meg addig, míg elő nem került eltűnt hozzátartozójának holtteste.
A kiásott halottakat nem volt szabad az utcára vagy udvarra kirakni és ezzel tömegkatasztrófa benyomását szemléltetni. A halottakat lehetőleg egyenként koporsóban vagy ládában el kellett szállítani, fedett helyen és semmi esetre sem utcára, vagy udvarra rakni. A szétroncsolt holttestek kiásása és összegyűjtése igen nehéz feladat volt, különösen akkor, ha több napon át tartott, vagy napok elteltével kezdődhetett csak meg. A látvány, de főleg a kellemetlen szag a legedzettebb embereknek is elviselhetetlen volt. A halottak összeszedéséhez nem ajánlották a hordágy használatát, főleg amikor véres stb. hullarészek eltakarítása volt szükséges. Erre a célra a törmelékhordó saroglyát javasolták, amely minden műszaki mentőszakasz felszerelési tárgyaihoz tartozott.
4. Tárgymentés
A műszaki mentőszakasz közreműködött a tárgymentésben is a beomlott épületekben, ahol az ingóságok rendes körülmények között nem voltak eltávolíthatóak. A tárgymentésre csak a tulajdonos jelenlétében kerülhetett sor, akinek az átadást jegyzőkönyvben rögzítették.
Óvóhelyek építése, típusai
A Budapest Székesfővárosi Közmunkák tanácsának 1937. január 16-án kelt rendelete a Törmelék-, Gáz- és Szilánkbiztos (TGS) óvóhelyek építését írta elő.
A háztulajdonosokat értesítették a szükséges óvóhelyek megépítéséről, de a munka csak lassan indult el. Az óvóhely építési munkákra Budapesten 310 körzetet hoztak létre, minden körzethez kőművesek, építőmesterek tartoztak, akik csak a saját körzeten belül dolgozhattak.
A fővárosban 1940-ben 10 300 olyan ház volt, ahol 20 főnél nagyobb volt a légoltalmi létszám, vagyis az oda bejelentett lakók száma, őket pedig valamilyen módon meg kellett óvni az esetleges légicsapásoktól.
A légoltalmi intézkedések hatására 1942. június 1-én már a fővárosi lakosság 65%-a részére állt rendelkezésre valamilyen típusú óvóhely.
További óvintézkedésként 1943-ban rendeletben szabályozták, hogy az új építésű házak esetében TGS óvóhely kialakítása kötelező.
A Légoltalmi Utasítás 1942-ben átnevezte és kategorizálta az óvóhelyeket:
A szükségóvóhelyet Régi Ház (RH) óvóhelyre, az árokóvóhelyet Szilánkbiztos (S) óvóhelyre nevezték át, illetve megjelent a Bomba-, Gáz- és Szilánkbiztos (BGS) óvóhely fogalma, amelyek nagy valószínűséggel már a bomba telitalálatok ellen is védelmet nyújtottak.
Az óvóhelyek típusai
TGS (Törmelék-, Gáz-, és Szilánkbiztos) óvóhelyek:
A TGS óvóhelyek szigorú követelményeknek tettek eleget:
- Legalább egy előtérből és egy vagy több belső térből kellett állniuk.
- Az önálló terekben maximum 50, összesen az óvóhelyen maximum 200 fő tartózkodhatott.
- Személyenként 2,5 m2-t számoltak, de ez szívószűrő beszerelésével csökkenthető volt 1,3 m2-re.
- Ezekbe az óvóhelyekben kizárólag gáz- és szilánkbiztos nyílászárókat lehetett berakni, a világítást oxigént nem fogyasztó berendezéssel volt kötelező megoldani, kialakításakor ügyelni kellett rá, hogy a 0,65x2,6 méter méretű hordággyal lehessen közlekedni, valamint vészkijárattal is kellett rendelkezni.
- A födémet úgy méretezték, hogy a saját súlyán és a hasznos terhen kívül még 500 kg/ m2 légoltalmi terhelést kellett kibírnia.
- Kötelező szerszámokat az óvóhelyek előterében helyeztek: 1-1 csákány, feszítőrúd, kecskeláb, fémfűrész, ácsszekerce, kereszt kalapács, kővéső.
- Az óvóhelyhez vezető utakat és a bejáratot mutató táblák kénsárga színűek voltak, cinóberpiros jelekkel. Az óvóhelyen, az ajtó felett elhelyezett táblák tartalmát is előírták és magatartási szabályokat is kifüggesztették.
RH óvóhelyek: Régi Ház (szükségóvóhely)
Ez a típus lehetett pince, alagsor vagy más helység.
Hasonlóan a TGS óvóhelyhez törmelékbiztosnak, gázbiztosnak és szilánkbiztosnak kellett lennie. Szilánkbiztossághoz a bejáraton és vészkijáraton kívül minden más nyílást befalaztak vagy elzártak. A gázbiztossághoz a TGS nyílászárókon kívül elfogadott volt a deszkából, lemezből készült zárószerkezet, melyeket tömítettek. A törmelékbiztossághoz megerősítették a födémet.
Árokrendszerű óvóhelyek
A pince nélküli lakótelepeken megindult a körboltozatos, fából készült árokóvóhelyek kiépítése. 1942 végére 6 km hosszúságban, 18 000 fő részére épült ki. 1944 tavaszára már 14 km hosszú árokóvóhely 40 000 fő számára biztosított védelmet.
Árokóvóhelyek
Ezt a legegyszerűbb óvóhely típust ott építették, ahol nem állt rendelkezésre biztonságosabb óvóhely. Két típusa volt, az egyik, amely nyitott volt, 2 méter mély alul 0,6, felül egy méter széles. Ezek kizárólag a vízszintes szilánkok becsapódásai ellen védtek. A fedetlen árokóvóhelynél külön ügyelni kellett arra, hogy ne legyen ház a közelben, mely ráomolhat az óvóhelyre.
A másik változatot befedték. Az árok fölé gömbfa, vagy deszkasort helyeztek, arra kátránypapírt és 50 cm vastagságú földet. Ezzel minden irányból érkező szilánkokkal szemben védelmet nyújtottak.
Az árokóvóhelyek méterenként 1 maximum 2 fő részére nyújtottak védelmet.
Barlang Óvóhelyek
Óvóhelyként csak a megerősített, átépített barlangok szolgáltak. Budapesten a Várhegy és a Gellért-hegy alatt építettek ki barlang óvóhelyeket. Ilyen óvóhely a Sziklaközponthoz (Légi vezetési központ) közeli Csukló utca 3.
Budapesten, akiket az utcán ért a légiriadó, azoknak a nyilvános óvóhelyekre kellett menniük, ezért fokozatosan emelték azok számát és befogadóképességét:
- 1941. június 1-ig mindössze hat nyilvános óvóhely volt 1550 fő részére,
- 1942-re 21 nyilvános óvóhely 4800 fő részére.
- 1943 augusztusára 32-re nőtt a nyilvános óvóhelyek száma,
- 1944 tavaszán pedig már 47 ilyen védelmi építménnyel számoltak, ezzel 10 500 fő számára volt biztosítva óvóhely.
Minden kerületben voltak nyilvános óvóhelyek, melyek az utcán lévőknek is rendelkezésükre álltak. Ezeket a helyszíneket ismerni kellett, hiszen bármikor szükség lehetett rá.
I. KERÜLET
Segélyhely:
- Attila u. 103.
II. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Batthyány tér 2. vásárcsarnok
- Széna tér 1/a
- Margit körút 1.
Segélyhelyek:
- Batthyány tér 6. vásárcsarnok
- Marczibányi-tér 1. iskola
- Tölgyfa-u. 10. Tüdőbeteggondozó
III. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Kolosy-tér,
- Fő-tér 3. (csak hivatalos időn kívül)
Segélyhelyek:
- Vörösváry-út 93. iskola
- Timár utca 16. iskola
- Fő-tér 3. Elöljáróság
IV. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Horthy István-körút 1-3., vásárcsarnok
- Calvin-tér 1.
- Kecskeméti-utca 14.
- Apponyi-tér 1.
- Piarista-utca 4.
- Városház-utca 20.
- Petőfi Sándor utca 3.
- Múzeum-körút 1/b
- Károly király út 4.
- Központi városháza (csak hivatalos időn kívül)
Segélyhelyek:
- Városház-utca 9., Központi városháza
- Cukor-utca 6., iskola
V. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Szent István-körút 2
- Szent István-körút 3 Berlini-tér 8-9.
- Váci út 4.
- Gróf Tisza István utca 16.
- Gróf Tisza István utca 24.
- Erzsébet-tér 8.
Segélyhelyek:
- Szemere utca 3-5 iskola
- Markó-utca 22.
- Pannonia-utca 81. iskola
- Sziget-utca 8-10. iskola
VI. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Jókai-utca 40.
- Teréz-körút 18.
- Teréz-körút 7-9
- Teréz-körút 15. és Mussolini-tér 4.
- Teréz-körút 12.
- Teréz körút 2.
- Teréz-körút 1/a. 1/b és Király-utca 70.
- Ferdinánd-téri piac (árokóvóhely)
- Ferdinánd-téri villamosmegálló (árokóvóhely)
Segélyhelyek:
- Felső erdősor 20., iskola
- Szondy-utca 41., iskola
VII. KERÜLET
Nyilvános óvóhely:
- Rákóczi-út 38.
Segélyhelyek:
- Akácfa-utca 15. „Beszkárt” (óvóhely)
- Murányi-utca 10., iskola
VIII. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Baross-tér
- Rákóczi-tér 7-8.
- József-körút 2
- József-körút 3.
- József-körút 53.
- Harminckettesek-tere 2.
- Baross utca 3.
- Baross-utca 67-69. Elöljáróság (hivatalos időn kívül).
Segélyhelyek:
- Vas-utca 9-11., iskola
- Tisza Kálmán tér 4., iskola
- Rákóczi-lér 7, vásárcsarnok
- Jázmin-utca 6.,
- Baross-utca 67-69. Elöljáróság
IX. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Boráros-tér 6.
- Lónyay-utca 62. Nagyvásártelep (árok)
- Gyáli-úti piac (árok)
- Gróf Haller-téri piac (árok)
- Vásárcsarnok Dunai kikötő (árok)
- Kvassay Jenő-úti villamos megálló (árok)
- Kén-utcai villamosmegálló (árok)
- Soroksári-út 111., villamosmegálló (árok)
- Határerdőnél villamosmegálló (árok)
- Bakáts-tér 14. Elöljáróság (hiv. időn kívül)
Segélyhelyek:
- Horthy István-krt 1. vásárcsarnok
- Bakáts-tér 14. Elöljáróság.
- Mester-utca 19. iskola
X. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Martinovics-téri piac (árok)
- Kerepesi-úti piac (árok)
Segélyhelyek:
- Szent László-tér 1-3.
- Elnök-utca 3. sz. iskola
XI. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Horthy Miklós-körtér
- Horthy Miklós-út 1.
- Fehérvári úti vámnál
Segélyhelyek:
- Horthy Miklós-út 27., iskola
- Fehérvári út 10., iskola
XII. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Hidegkúti-út 4/c »Beszkárt-ház
- Krisztina-tér 8-10.
Segélyhelyek:
- Márvány utca 32., iskola
- Hidegkúti út 4. »Beszkárt-ház
XIII. KERÜLET
Nyilvános óvóhelyek:
- Róbert Károly-körúti villamosmegálló (árok)
- Vizafogó-úti villamosmegálló (árok)
- Gyöngyösi-úti villamosmegálló (árok)
- Újpesti hídnál villamosmegálló (árok)
Segélyhely:
- Szent László-út 59., iskola
XIV. KERÜLET
Nyilvános óvóhely:
- Bosnyák-téri piacon (árok)
Segélyhelyek:
- Egressy-út 69., iskola
- Káldy-utca 32. óvoda
Romeltakarítás
A Különleges műszaki zászlóaljak tevékenysége mellett kiemelkedő szerepe volt a romeltakarítóknak. Feladatuk volt a bombák hatásainak, vagy tüzek következtében előálló romok, épülettörmelékek eltávolítása.
Az épületromok fogalma alatt nemcsak magát az épületszerkezeti részeket értjük, hanem minden tárgyat, amely magához az épülethez tartozott, így pl. az ajtókat, ablakokat stb. Ha az épület részben vagy egészen romba dőlt, az épületromok által elfoglalt tér az épület által betöltött térhez viszonyítva vízszintes kiterjedésben megnövekedett.
A romok között azonban sok olyan épületelemet lehetett találni, amely közvetlenül felhasználható, és nyersanyagként értékesíthető volt.
Fel nem használható anyagok: a tetőcserép, pala, vakolat, válaszfal-lapok törmelékei, födém feltöltés, törött lapburkolatok, aljzat, beton stb.
Felhasználható anyagok: az épen maradt cserép, pala és tégla, mindenféle fatörmelék, üvegtörmelék, téglatörmelék, vas, betonban lévő vasalatok, betontörmelék, ólomcsövek, elektromos vezetékek, ajtók, ablakvasalások, bádog- és papír anyagok, vasanyagok, sértetlenül kikerülő fa- és vasgerenda, ajtó, ablak, csővezetékek és egyéb felszerelési tárgyak.
Ezeket az állami szervek egy kijelölt gyűjtőpontokra szállították.
Igyekeztek minden anyagot újra hasznosítani, mely a háborús anyaggazdálkodás idején komoly értékeket képviseltek. Az építési anyagokat az újjáépítési munka során felhasználták.
Zimándi Pius István 1944
