A bombázás során a szövetséges hadászati légierő kötelékei Magyarországon is a légi hadviselésben már korábban bevált bombázási módokat alkalmaztak. Ezek az egyes-, illetve a sorozatvetés és a bombaszőnyeg voltak.

• Egyes bombavetést a pont-, vagy egyes célok ellen alkalmazták, amelynek kiterjedése jellemzően kis célfelületet adott és csak telitalálattal lehetett hatást elérni. Ilyen céltípusok voltak praktikusan a hidak is. A két budapesti vasúti híd esetében ilyen vetési típussal operáltak az amerikaiak. Leggyakrabban közepes vagy nagy tömegű rombolóbombát használtak.
• Sorozatvetésnél a bombakioldó automatája az időzítésnek megfelelően engedte útjára a bombákat, így azt érték el, hogy nagy kiterjedésű céloknál elvileg az egymás után becsapódó bombák nem hagytak lefedetlen területet, a földi pusztítási zónák összeértek, vagy közelítették egymást.
• A szőnyegszerű bombázással (szőnyegbombázás) nagy kiterjedésű célokat, pályaudvarokat, gyárakat, olajipari telepeket támadták. Az amerikai kötelékek minden támadásnál nagy bombázószámmal, zárt kötelékben támadták a fővárosi célokat, a célterület fölé érve, egy-egy hullámban egyszerre hajtották végre a sorozatvetést. Az első becsapódást követően a sorozatvetési elveknek megfelelően robbantak a bombák, úgy ahogyan az emberek a szőnyeget terítik le a földre. A szőnyegbombázás köznapi neve is ebből a hasonlatból terjedt el. Az így keletkezett bombaszőnyeg elvileg fedte a célterületet, ugyanakkor Budapest légterében is nem egyszer előfordult, hogy a bombaszőnyeg elcsúszott, így lakott területek kaphattak pusztító bombaszőnyeget. Ennek egyik oka az volt, hogy Budapest felett a bombázók viszonylag erős légvédelmi tűzzel találkoztak és ennek volt köszönhető a pontatlan bombakioldás.

A nappali bombázások menete

Az amerikai 15. légihadsereg létrejötte az Amerikai Hadsereg Légierejének (US Army Air Force) újjászervezéséből adódott. 1943. végén a 9. légihadsereget Angliába irányították (átvéve a 8. légihadsereg közepes bombázóerőit), míg a 12. légihadsereg stratégiai bombázóit a 15. légi hadsereghez irányították: így alakult ki az Egyesült Államok új légiereje a mediterráneumban.

Csakúgy, mint a britek 205. bombázócsoportja, ez a légihadsereg is az olaszországi Puglia régióban, a Bari, Foggia és Lecce környéki reptereken  állomásozott 1944-ben. A kötelékek április 3-án is innen, a “csizma sarkából” szálltak fel, hogy pusztító bombaterhüket Budapesti célpontjaikra szórják.
Az amerikaiak bombatámadásaikat Magyarországon is ugyanúgy hajtották végre, ahogy azt az 1944 tavaszát megelőző időszakban a német, osztrák, olasz, román és a németek által megszállt többi területén tették.   Az amerikai 15. légihadsereg derékhadát - ebből kifolyólag a nappali támadások harcrendjének és harceljárásának bázisát is - a nehézbombázók adták: jellemzően a B-17 E, F, G-, illetve a B-24 H, J típusok. A légi hadsereg 1944 áprilisában 264 harcképes B-17-essel és 605 harcképes B-24-essel rendelkezett.

Ezek a stratégiai bombázók erős védőfegyverzettel rendelkeztek, fő tűzerejüket az iker- és négycsövű 12,7 mm űrméretű nehézgéppuskák jelentették. Hogy ezt a tűzerőt a legmegfelelőbb módon tudják alkalmazni, kialakították az úgynevezett zárt és lépcsőzött hadrendet, “Bomberplunk Combat Box-ok” kialakításával. Egy-egy Combat Boxban általában két század repült. Az előírt táv- és térközök betartásával a kötelék megfelelően tudta magát védeni a magyar és német vadászgépekkel szemben akkor is, ha nem volt vadászkísérete.
A támadások során különböző bombavetési módszereket alkalmaztak: egyesvetésnél csak egy bombát juttattak célra, sorozatvetésnél a bombakioldó szerkezeten beállított időközönként dobott bombát a repülő, míg a szőnyegbombázás volt a harmadik eljárásmód. Az amerikaiak a nagyobb városokat, ipari komplexumokat, vasútpályaudvarokat az úgynevezett bombaszőnyeggel pusztították - a sajtó innen vette át a később általánosan elterjedt szőnyegbombázás kifejezést.

Minden légitámadást alapos előkészületek előztek meg. Az Egyesült Államok hírszerzése már 1943-tól kezdve hosszú lajstromot készített a magyarországi és fővárosi célpontokról: a hadiipari- és olajipari létesítményekről, repülőterekről és vasútállomásoktól. Napokkal a légicsapások előtt folytak a felderítések, a célpontok, a légvédelmi tüzérség állásainak, hadi célokat szolgáló repülőterek – és az azokon állomásozó kötelékek – felderítését jellemzően D. H. 98. Mosquito, F-4, F-5 vagy P-38 típusokkal végezték.

Szemben az éjszakai brit bombázásokkal, az amerikai légierő bombázó kötelékeit kísérő vadászok támogatták, amiket Fighter Group kötelékekben vetettek be. A Budapest – és Magyarországon - bevetett típusaik jellemzően a P-38J, P-47D és a P-51D voltak. Ezek a vadászrepülők nagyobb utazósebességük miatt később indultak, mint a bombázókötelékek, és a Balkán felett zárkóztak fel a bombázókhoz. Néha a nagyon alapos előkészítés ellenére is közbejött egy-egy tévedés, pontatlanság, így megeshetett, hogy lekésték a bombázókkal való „randevút”.

Az amerikai stratégiai bombázók a Csáktornya-Barcs-Siklós-Eszék-Titel vonalában lépték át az ország légterét, ezt követően jellemzően a Balaton-Velencei tó vagy a Duna vonalát követve érkeztek a fővárosi célpontok felé. Ezt természetesen megzavarhatták az időjárási körülmények, a szárazföldi légvédelem vagy a honi vadászvédelem rajtaütései. Nyugati-, délnyugati- és déli irányból érték el Budapestet. Az amerikai pilóták és navigátorok – csakúgy, mint a britek – számára fontos tájékozódási pontot jelentett a Csepel-sziget.

A küldetés elvégzése után a Combat Wing-ek az ország déli területeit elhagyva, lazább harcrendben repültek vissza bázisakikra. A kísérővadászok ekkor leválltak róluk. A főváros elleni bombatámadások a felszállástól a visszatérésig átlagosan 6-7 órát vettek igénybe.

[image-slider-10]

Az amerikai stratégiai bombázókötelékek alakzatát bemutató illusztráció a Magyar Szárnyak 1944. április 15-i számában (ADT)

Az éjszakai bombázások menete

A RAF kijelölt kötelékei a feladatpontosítás után a dél-olaszországi bázisokról indultak bevetésre. A Kötelékek többnyire a brit két hajtóműves Wellington Mark X. bombázókból álltak, de több bevetésben is részt vettek brit Halifax II. és brit legénységgel repülő B-24 Liberátor bombázók is.

A kötelékek üzemanyag feltöltését és bombaterhét úgy optimalizálták, hogy hozzávetőleg hat órás repülőúttal kellett tervezniük Budapestig és vissza a bázisig.

A repülés előtt a repülőgép parancsnokok megkapták a repülési útvonalat és a pontos bombázási cél. Minden gép tudta, hogy a cél-, vagy célcsoport mely részét kell támadnia pontosan. Pályaudvarok esetében a nagyobb – 4000 lb HC (4000 fontos nagykapacitású) – bombákkal általában a sínek összefutásánál, a pályaudvar „nyakánál” lévő váltóközpontokat, míg az ipari objektumoknál a központi épületeket támadták.

A squadrornok gépei egyenként, néhány perces eltéréssel szálltak fel és a tenger fölött átrepülve az Jugoszláv, mai államokat tekintve a horvát partoknál érték el a szárazföldet. A továbbiakban több különféle útirányt jelöltek meg számukra. Ezek a megközelítési irányok squadrononként is mások lehettek, akár egy támadáson belül is. Jellemzően a Zágráb kelet – Nagykanizsa kelet irányból közelítették a Balatont, de kijelölt útirány volt a boszniai Banja Luka, majd a hegyeken át – Szekszárd és a Duna folyam vonala is.

Éjszaka az elsötétítés miatt sok tájékozódási pont nem állt rendelkezésre, ezért a nagy felületű vizek adhattak támpontokat. A Balaton térsége olyan jellegzetes vízfelület volt, amelyet a délről érkező gépek tájékozódási pontként alkalmaztak. A tó észak keleti csücske a Tihanyi félszigettel kiváló azonosítási pontként szolgált éjszaka is. Másik útvonalon pedig a Duna vonala végig vezethette a gépeket a fővárosig.

A Balaton—Velencei-tó – Duna útvonalon navigáló bombázók is a Csepel szigetet használták tájékozódási pontként. A bombázó parancsnokok jelentései szerint általában erős légvédelmi tüzet kaptak a Balaton észak-keleti térségében. A Budapest felé repülő bombázók a fűzfői lőporgyár, a Péti nitrogénművek és Veszprém védelmére telepített légvédelmi ütegek tüzével találkoztak.

A korábban felszálló, világítási- célmegjelölő feladatra kijelölt gépek (Általában squadrononként kettő bombázó) már a térségben tartózkodtak. Az első gép a bombázás kezdetére kijelölt időpontban oldotta a világító, illetve a célmegjelölő bombáit.

Az elvileg folyamatos megvilágítást biztosító nagyteljesítményű fáklyák sorozata szinte nappali fényt biztosított a bombázók számára. Ugyanakkor nagyon sok eltérés mutatkozott a megvilágítás helyét és idejét illetően. Gyakran előfordult, hogy a bombázók egy része akkor ért a célterület fölé, amikor kialudtak a megvilágító fáklyák. Ilyenkor akár még egyszer, vagy akár kétszer is újra megtettek egy kört a bombázási pozícióhoz, megvárva az újabb megvilágítást. Az sem volt ritka, hogy a világító bombák is rossz helyre tűzték ki a célt, ezért a bombavetés jelentős része elcsúszott.

A bombázógépek éjjel egyes bombavetést alkalmaztak, vagyis gépenként egy sorozatban oldották a bombáikat, amelyek hatását többnyire nem tudták megfigyelni. Egyrészt más gépek is bombáztak velük egy időben, másrészt a kialakult lángtenger és tűzfészkek fénye, valamint a nagy füst miatt.

A bombavetést követően gépek egy része röplapokat szórt a város fölött és igyekezett mielőbb elhagyni a főváros légterét, hogy kikerüljön a légvédelmi lövegek tűzzónájából.

A bombaterhüktől megszabadult gépek nyugati dél-nyugati irányban hagyták el a főváros légterét. A Balaton térségét érintve, vagy a Duna vonalát követve igyekeztek a kiinduló bázisokra.

A légvédelmi tüzérség több bombázónak okozott komoly sérüléseket, ezek közül néhány lezuhant, néhánynak kényszerleszállást kellett végrehajtani Magyarország, vagy az akkori Jugoszlávia területén. Volt olyan brit bombázó, amely az Adriai tengerig tudott elvergődni és ott a pilóta a vízre tette le a gépet.

A bombázógépek állományának többsége átlagosan 6-6,5 órás bevetéseket teljesített egy-egy éjszaki támadás során.